A valóság kutakodásában indokolt a részleteken elmélyedni, de elengedhetetlen, hogy magaslatokra is hágjunk, különben elveszünk. Erről a címről rögtön láttam, hogy ez nem csak egy aprócska részlet. Abban a világban, ahol nem csak negatív hírek, jelenségek zaklatnak folyamatosan, de a teljesen ellentmondó üzenetek is keményen dolgoznak rajta, nehogy egy pillanatra is úgy érezzük, talán sejtünk valamit vágyainkról, félelmeinkről, a valóságról. Semmiben nem lehetünk egy pillanatig biztosak, sem a jóban, sem a rosszban. Sokak számára ez teljességgel kezelhetetlen, még az addig viszonylag biztosnak és jónak látszó dolgok is veszélybe kerülnek, összeomlanak. Egykori pánikbetegként is felismertem, hogy van az a bizonytalanság, ami nem a testem vagy környezetem állapotától függ, mert ha épp kaptam egy megnyugtató diagnózist az egyik félelmemre, akkor rögtön jött egy másik rettegés. Ezt már akkor, a legsúlyosabb állapotban is azonosítottam magamban, mint a hit abszolút nulla fokát, amikor csak a rettegésre vagyok képes, bármi is történik. Ha egy ilyen helyzetben azt mondjuk, ne aggódj, nincs rá okod, akkor feliratkozunk az ellenségek listájára. Vannak csodálatos, sokunk számára mérvadó emberek, akik fantasztikusakat mondanak, írnak a rettegők számára. De mégis, talán a legfrappánsabb és legrövidebb figyelmeztetést a Szentírásban találtam azoknak, akik csak a biztosban tudnak gondolkozni: „Aki a szélhez igazodik, az sohasem vet, s aki a felhőket lesi, nem arat.” Préd. 11. 4..
A bizonyosság igénye nem csak a félelmeinkre terjed ki, hanem nagyjából mindenre, vágyainkra, szeretteinkre, helyzetünkre, jövőnkre, múltunkra… A modern ember azért tekinti magát korszerűnek, mert több hatalma van életének irányítására, kevésbé van kitéve a sors szeszélyeinek. Legalábbis ezt szeretnék sokan eladni és hinni. Ezt mégsem látom, viszont az igénye fokozódik. Úgy is néz ki életünk. A bizonytalanság sokaknak teljesen elviselhetetlen és elfogadhatatlan. Sokan még a biztos rosszat is inkább választják. Talán emlékszünk háborús filmekre, ahol az állófronton a lövészárkokban várnak esemény nélkül hónapokig, vajon mikor tör rájuk a pokol egyik pillanatról a másikra. Miként tudnánk ezt kezelni? Mikor attól stresszelünk, hogy a megrendelt apró marhaságunk ma érkezik meg vagy csak hétfőn? Persze, voltak, akik kiugrottak az árokból és ordítva rohantak az ellenséges állások felé, ahol hasonló állapotban levők ijedtükben szitává lőtték. Nem kell szerencsére ilyen extrém helyzetekben gondolkodni, nap, mint nap elbukunk azzal, hogy tennünk kell valamit, nem ülhetünk ölbe tett kézzel. A modern ember számára kezelhetetlen az, ha valami nem rajta múlik. Neki meg kell tudni oldani minden problémát és minden bizonytalanságot. Ezért aztán ismeretlen a taktika, hogy várjunk türelemmel és fegyelmezetten, inkább fölösleges, értelmetlen szaladgálással, költségekkel és további kockázatokkal vergődünk.
Nehezen ismerhető fel az, ha életünk egy aprócska területén minden energiánkkal, pénzzel megvalósítjuk az egyébként elérhetetlen teljes bizonyosságot, akkor életünk összes többi területén teljesen védtelenekké válhatunk, még a józan körültekintéssel is felhagyunk, arról nem beszélve, maguk a túlzásba vitt óvintézkedéseink növelik a veszélyeket. Csak egy valóságból vett apró példa az ezernyi közül. Aggódó fiatal szülők első kincsüket, gyermeküket szénhidrát szegényen kívánták nevelni, ezért a csemege szinte csak sajt volt. Elképzelhető mekkorát lepődtek, mikor kérdeztem, most mennyivel vannak előbbre, mikor szinte zsírral táplálják a gyermeket? De ez egy másik könyv is lehetne… Szóval, a bizonytalanág egy szitokszó korunkban és az egyik legnagyobb fenyegetésünk.
Érdemes lenne átgondolni, mennyi rengeteg helyzet van, ahol a bizonytalanság az egyetlen esélyünk és reményünk. Mikor kimondják a diagnózist végzetes betegségünkről és 1 hónapom van hátra. Olykor közlik ezt a tudomány állása szerinti lehető legnagyobb magabiztossággal, még esélyét sem hagyva a reménynek. Szerencsére nem gyakran tapasztalunk ilyesmit, de mennyi olyan terület van, ahol pálcát törnek, na, most végünk, el vagyunk veszve.
Szakmámban, a genetikában, elég sokat foglalkozom a valószínűséggel, esélyekkel, statisztikákkal. A tenyésztési programomban kitüntetett hely van a véletlennek fenntartva. Okozok ezzel nem kevés szakmai botránkozást. Ez nem a hitem miatt van és nem abból fakad, mint a sokat emlegetett keleti szőnyegcsomózók eljárása, akik szándékosan ejtenek hibát, mert csak Isten alkothat tökéletest. Nem, egyszerűen esélyt adok például a hibák korrekciójára. Ha valamit tökéletesen végrehajtok, akkor a benne levő hibákat is tökéletesen megvalósítom. Az állatnemesítésben elég sok példa van erre. De ennél még fontosabb, esélyt adok bizonyos arányban annak, ami számomra most még láthatatlan, de jobbat hozhat, mint amit most látok és elképzelek. Aki a bizonytalanságot tanulmányozza, annak egy hihetetlen, beláthatatlan világ tárul fel. Sajnos azonban rabjai vagyunk a bizonyosságnak, amin igen nehéz változtatni. Kollégáimnak hiába sorolom fel a bizonyítékokat, adatokat, statisztikákat, megérteni megértik, de szívükben hangosabb a zaj, hogy a szemmel látható bizonyosságot akarom, követelem és minden ellenőrizetlen dolgot ki akarok iktatni. Pedig ez a terület abszolút esélytelen arra, hogy valaha is a teljes irányításunk alá vegyük. Pedig, sajnos, a humán genetikában is óriási lenne rá az igény…
A bizonyosság megkérdőjelezhetetlen igényének problémája évezredek óta velünk él. Mózes, bár Isten kiemelten kiválasztott embere volt, munkakönyvét próbálta visszaadni, mert tömegek sokadszor vetették el Isten iránti bizalmukat, jóllehet Ő látványos ígéretet tett nekik és vándorlásuk során folytonosan csodajelekkel segítette őket. De ne ostorozzuk őket, hiszen azóta már Jézus is járt közöttünk, a mai napig rengeteg ember sorsa is tett tanúbizonyságot Isten ígéretére és hűségére a követőinek, mégis, majd mi jobban tudjuk dolgainkat! De Isten kitart mellettünk sokkal jobban, mint mi, mert máig nem veszítettük el szeretetét és bizalmát azzal, hogy magunkban vagy bármiben inkább bízunk követelve a bizonyosságot, mint benne.
Gondoltunk már arra, mennyi mindent kértünk már tőle, mivel tudni véltük, mitől leszünk boldogabbak, ahelyett, hogy csak egyszerűen hagytuk volna, tegye velünk, amit szán nekünk? Lehet, több örömünk lenne, ha engednénk.
2020. október
Be the First to Comment