A botránkozásról

„Ne botránkozzunk!” Talán leggyakrabban hirdetett “igém”, amiről olykor még akkor is megemlékeznek környezetemben, ha éppen botránkoznak.

Miért is ez az intelem?

Van egy olyan mondás, mérvadó helyről, hogy: „Ne ítélkezz, hogy ne ítéltessél!”. Nem kell teológiát végezni, hogy valaki felismerje, a kritikus embereket fokozott érzékenységgel méri és ítéli meg (nem kisebb hibával) a környezete.

Ettől természetesen szinte mindenki alanyi jogának tartja, ha felkapja a vizet a világ és az emberek (esetleg csak vélt) balgaságai és bűnei miatt. Hasonló jogot éreznek az emberek a haraghoz és a megbocsátás megtagadásához is.

Eltekintve a Szentírás intelmeitől (ami nem bölcs dolog, de így talán az előítéletek tűzfala mögé lehet hatolni), miért is gond ez?

Amikor a világ megismerésének lehetőségéről tanítok, két óriási akadályt tudok felmutatni, ami még a professzionális megismerők, a kutatóknak is áthatolhatatlan.

Az előítéletek és az érzelmek.

Egyikük is elég ahhoz, láthatatlanná, sőt, felderíthetetlenné váljon a világnak jelentős része.

Sokan ezekre erényként gondolnak. Az előítéletek a tapasztalatokból származnak, ezért tudni vélik, hogy mindig, minden ugyanazt az utat járja be körülöttünk. Ez már csak azért is téves, mivel kétszer nem léphetünk ugyanabba a vízbe.

Az érzelmeihez természetesen mindenkinek joga van, hiszen egy szubjektív dologról van szó. Ha szeretem a pálinkát, az nem lehet vita tárgya, de ha ez fog vezérelni, akkor már aggályos a helyzet.

Ha nem tudunk átlépni az előítéleteinken és érzelmeinken, akkor garantáltan nem a valós világban fogunk mozogni, annak következményeivel együtt.

Ugyanez történik a közösségi úton történő világ megismerésben is, ami egy nagyon fontos dolog. Egyedül nem vagyunk képesek megismerni a világot, bármennyire is meg tudjuk haladni előítéleteinket és érzelmeinket. Ha a közösséget az előítéletekben és érzelmekben erősítjük, akkor nem csak magunkat, de közösséget is a sötétségbe vezetjük.

A botránkozás legsúlyosabb visszaható, de ragályosnak is mondható következménye, az egészségre gyakorolt ártalma, a hálára és a megbocsátásra való képtelenség lassan ölő mérge. Másokat is fertőz, ha valakinek nincs kellően erős énvédelme. Ennek láthatjuk is rengeteg áldozatát a politikai kampányban, ahol tömegek esnek a botránkozás következtében egyik pánikrohamból a másikba. Látszólag teljesen beszámíthatatlanok, a legcsekélyebb racionális gondolkodásra is képtelenek, nyilvánvalóan csak indulatok vezérlik őket, mert olyan sötét gödörbe, mint az előítélet és az érzelmek (többnyire félelem), döngölték őket, ahonnan szakmai segítséggel is nehéz kijönni.

Itt bármi irracionális megtörténhet a józan ítélőképesség híján, ön- és közveszélyes gondolatok, tettek, amiket nehéz megérteni botránkozás nélkül.

Különösen veszélyeztetett az a csoport, amiben még nem is sejtik a világ rendjét és működését, sem magukat nem ismerik, ezért irreális elvárásaik (előítéleteik) vannak a világgal és magukkal szemben, ezért nem tudják egyiket sem elfogadni és szeretni. Az ebből fakadó állandó kudarcélmények pedig garantálják a folyamatos negatív érzelmeket. Miként a kezdő kerékpározónak büszkesége okán nem lehet segíteni, mert azt hiszi, mindent jobban tud, ezért folyamatosan töri magát, amitől nem jut boldogságra.

A botránkoztató gyakran maga a gonosz, akire hajlamosak vagyunk legyinteni. Ez érthető, ha nem hisz valaki Istenben, miért hinne a gonoszban? Egyes, mérvadó hittudósok szerint ez utóbbi hit hiánya talán még veszélyesebb, mint az Istenben való hit nélkülözése. Ha nem látom meg a jó forrást, akkor legfeljebb szomjan maradok, de ha a rossz forrást nem ismerem fel, akkor abba belepusztulhatok. Testileg, lelkileg.

Akiknek némi sejtése van a világ rendjéről, az bizony folytonosan botránkozhat, hiszen balgák és bűnösök tömegeit látja. Ezért kiváltképpen fel kell vértezni magukat a botránkozás ellen, különben egész nap sorolhatnák a világ bűneit és balgaságait, iszonyatos mély gödörbe sodródva. Ezekből a szélsőséges helyzetekből látszik egyértelműen a gonosz szándéka. A természeti, anyagi, technikai környezetben, de főleg az emberek bőrében azért ontja a világra a botránkoztató tetteit és szavait, hogy életünk értelmétől, céljától tereljen el. Istentől. Ha Istentől való távolságunkat az mutatja meg, milyen szeretetben vagyunk az emberekkel, akkor a folyamatos botránkozásban lévő ember vajon milyen messzeségbe kerül Tőle? Isten mit tesz a balga és bűnös emberekkel? Botránkozik rajtuk? Bosszankodik saját hibáján, amiért ilyenre teremtett minket? Ellenkezőleg, végtelen bölcsességében ilyenre teremtett minket és szeretettel nézi minden disznóságunkat, mert hisz abban, hogy megtérünk a házába, mint a tékozló fiú. Mindezt azért, mert a tőle való távolság megtapasztalása értetheti csak meg velük, mekkora az Ő szeretete irántunk és mit is adhat nekünk, ha elfogadjuk.

Ha Isten így néz le ránk, akkor mi milyen alapon ítélkezünk, botránkozunk? Botránkozásainkat, ítélkezéseinket leküzdve maradhatunk csak és kizárólag Isten közelében. Ami még fontosabb, így maradhatunk küldetésünkben, melyben szeretettel és alázattal szolgáljuk Őt azzal, hogy a bűnösöket megintjük, a balgákat pedig tanítjuk. Márpedig ez szeretet nélkül nem megy, mint semmi a világon, mert nem lesz ott Isten, nem lesz ott áldás.

2026. április