Ki irigyli a bukott embert? De ki boldogabb tőle? Mert éppen nem ő esett hasra, nem rajta gúnyolódik, ítélkezik a világ! Most megúsztam, mert nem engem szólnak le. Sokan tudat alatt, rossz szándék, káröröm nélkül is örülnek, mert az ember zsigereiben van az igény, hogy a lábát törölje a nála gyengébbe, megszégyenültbe, a megalázottba, az éppen fegyvertelenben, akit a többség oldalára állva ő is megítélhet kockázatmentesen.
Egyébként általános rettegés övezi a bukást, mert kizárólag azt látjuk benne, hogy mit szólnak a népek, az ismerősök, még szeretteink is ellenünk forulhatnak. Van, aki nem is viseli el. Elbujdosik, elmenekül, akár még rosszabb választ is ad a megszégyenülésre, vesztes, megalázott helyzetére. Még akkor is, ha érzi, bukása inkább a világ szégyene, mint az övé. Akkor is, a világ úgy tesz, mintha ő bukott volna el és ez pont elég megalázó.
Pedig mennyit halljuk, hogy bukások, kudarcok nélkül az ember nem lehet igazán sikeres még a világban sem, mert aki fél alászállani a poklokra, nem is lehet jó dudás.
Sőt, akihez jó az Isten, megismerteti ezt az érzést! Ha Fiát is érdemesre tartotta erre, akkor mi is méltán vehetjük ezt megtiszteltetésnek és a szerető Atya gondoskodásának. Azt mondanám, ezt az általános véleményekkel szemben, melyek óvják a gyermekeket az eleséstől is, szinte iskolai tananyagba venném fel. A bukás, megszégyenülés élménye, állítom, függetlenül attól, hogy rászolgáltunk vagy csak a világ kegyetlensége okozta, szinte mellékes. Aki megérti és jól megjegyzi a tapasztalat tanulságát, az bizonyosan többet hasznosít belőle minden jó szónál, bátorításnál és főleg, dicsőségnél.
Milyen megalázó! Berzenkednek rémülten és botránkoznak, mert az alázat manapság szitokszó. Az emberek többségét büszkeségre tanítják, vesztükre. Azt hiszik, az önbecsülés emberektől növekszik bennünk. Pedig: „Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek!” Lk. 6. 26..
Őszintén szólva, melyikünk az, aki a sikerekben, elismertségben növekedve erősödik alázatosságban? Legszentebb szentjeink is fóbiásan rettegtek a kevélységtől, menekültek az elismerések, ünneplések elöl, mert tudták, ott rejtőzködik a kísértő. Jézus is így fordult el Pétertől, mikor az méltatlankodott mestere bukásának a gondolatára is! Inkább voltak boldogok a lenézettségben, üldöztetésben, megvetettségben, ahogy a nyolc boldogságban is megtaláljuk. Volt, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel a Jézusért kilátásba helyezett kínzatások hallatára, mert nincs jobb érte szenvedni, mint bűneink miatt!
Néha még én is megijedek, ha túl sokan állnak mellém, dicsérnek és ünnepelnek, hátha valamit elrontottam vagy jobb esetben félreértettek. Ha szórványosan találok megértésre, az pont elegendő, mert talán nem teljesen ostobaság, amit képviselek és tudatosan viselem, hogy ritkán van a többség az én oldalamon. „Bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek. Kol. 3.23..
Sokan inkább meg sem szólalnak, nehogy lehurrogják őket, mert megalázónak érzik, ha minimum nem tapsolnak nekik.
Miért jó bukott embernek lenni? Hogy pontosítsak, sajnos nem mindenkinek jó. Aki az alázatban tud növekedni, az hálás lesz a bukásáért, akiben a sértettség, harag és bosszúvágy kerekedik felül, annak sajnálatosan nem válik hasznára és még nagyobb bukásokra van ítélve, míg nem tér belátásra.
A bukott ember van legközelebb Istenhez a legmélyebb, legsötétebb gödörben, nem pedig az, aki dicsőségében pöffeszkedik égig érő trónján. A gödörben azonban nem automatikusan ismerjük meg Isten segítő karját. Ott valóban kicsire kell töpörödni, ki kell üresedni minden becsvágytól, büszkeségtől, amiért pedig az ember képes az utolsó pillanatig is küzdeni. Aki ezt az önfeladást jelentő utat tudja járni, az feljebb juthat a legmagasabb trónnál. Az uralkodó ki van ebből zárva? Nem feltétlenül, de neki nehezebb dolga van, hogy olyan kicsire aszalódjon össze és üresítse ki magát. Neki az irgalmasság gyakorlása az egyik nagy lehetősége, mikor letérdel a bűnös és az elesett mellé és ítélkezés helyett együtt érez vele, s ha kell, megbocsát és megpróbálja felemelni intelmeivel, még ha piszkos is lesz a ruhája, még ha meg is szólják, még ha meg is harapják a segítő kezét. Igen, voltak királyok, királylányok, királyfiak, akik szentté tudtak válni (és ebben történelmünk kifejezetten gazdag) és képesek voltak nagyon magasról, nagyon kicsinyekké válni.
Isten a kevélyeket bukásokkal terelgeti az alázatba, az alázatosakat pedig irgalmas cselekedetekkel vonzza magához.
Van, akiknek a megátalkodottság szívét adja és ezzel különösen nagy szenvedéseket. Nekik is van szerepe a tervében, miként az egyiptomi fáraónak, aki szinte már részvétet keltő áldozat volt, mert Isten rendre megkeményítette a szívét. Meg kell engednie és adnia a világnak, hogy lássuk, tanuljuk, hova jutnak a követőik és hova a megátalkodottak. Nem büntet, utakat mutat azzal, hogy engedi saját akaratunkat választani.
Jó, jó, de ettől még mindig félünk a bukástól!
El tudunk képzelni olyan álláspontot, amely megszabadít az ilyen félelemtől? Ha Istenre bízzuk magunkat? De igazán és valóban? Akkor azt kérjük, hogy vigyen minket sikerre, ha Őt szolgáljuk tetteinkkel, de engedjen elbukni, megszégyenülni, ha a magunk akaratát erőltetjük? Ettől még lehet, hogy szolgálatainkban megfeszítenek, de akkor mit jelent a világban való megszégyenülés, üldözöttség, bukás, ha kiérdemelhetem Jézus keresztjét?
2025. március
Be the First to Comment