Népszerű problémakezelési módszer dolgainkra, kötelességeinkre, nem ritkán a legfontosabb és ezért egyben legnehezebb teendőinkre. Mindenki mondhatja, hogy ez valójában nem is létezik, csak egyszerűen nincsen mindenre egyszerre időnk és energiánk. Ez bizony igaz, de mi is az a minden? A jóléti világ az embernek rengeteg lehetőséget teremt hozzá. A „minden” ma sokkal több, mint 100 éve. A „minden” kielégítéséhez muníciót is meg kell szerezni, ami tovább növeli a listát. Ritkán kerül sor arra, hogy tenger dolgunk között rendet tegyünk, hiszen ez is olyan feladat, ami valahol a többi elintézendő között rejtőzik. Mivel naponta szaporodnak vágyaink és teendőink, így aztán a kupac aljára kerülnek azok a fontos kérdések, amelyek még életünk korai szakaszában megfogalmazódtak, mielőtt még ráeszméltünk arra a gazdagságra, amit nekünk el kell érni. Így aztán elsikkad a kérdés megválaszolása, ha már idecsöppentem a világra, vajon mi is lenne itt a dolgom, küldetésem, mi lenne életem értelme? És ami legalább olyan fontos, hogyan, milyen úton és milyen eszközökkel tudnám ezt beteljesíteni? A kívülálló szemlélőnek az a benyomása támad, amit sok emberen látni, hogy életünk célja a fogyasztás, vágyaink kipipálása és az ehhez szükséges anyagi javak megteremtése, ami sokszor minden energiát és időt elvon a szerzeményeink megélésétől is, nem érünk rá boldogok lenni. Mivel a világ döntően olyan kívánságokat ébreszt, amelyeken árcédula van, ezért, bizonyos idő után el is tűnnek azok a célok, amelyek beárazhatatlanok. Sokan ezért nem is látják értéküket, a valamit sejtők pedig felbecsülhetetlen kincsnek tartják. Pedig előkelőbb ékszerboltok kirakatából is megtanulhatnánk, hogy a megfizethető kösöntyűkhöz ártábla tartozik, míg az igazi fődarabokhoz nem látunk ilyet. Mert nincsen áruk.
Visszatérve a halogatáshoz, gyakran vannak fontosnak érzett dolgaink, amelyeket mindig beelőznek valami frissebb csábítások. Visszatekintve, ezek ostoba és értelmetlen halasztást szenvednek, ami nem ritkán végzetes következményekkel járhat. Különösen érdekes, hogy bizonyos cselekedetek, döntések időbeni meghozatala látszólag semmi különös előnyt nem jelent, hiszen előbbre, többre nem jutunk velük, de ha nem tesszük meg, akkor bizony minden romba dőlhet. Igen csalóka helyzet ez, mikor látszólag naponta passzolunk el valami teendőt, ami pl. egy fontos dolognak a fenntartása, megőrzése, látszólag következmények nélkül, de eljön majd a nap, mikor megkapjuk a felmondólevelet, a rémisztő vizsgálati leletet vagy megáll az autónk a nyaralás közepén. Ilyenkor nem értjük, milyen sorscsapás ez és miért is érdemeltük ki.
Ugyan ki foglalkozik azzal, hogy naponta ráncba szedje különböző listáit? Felismerje a valódi sorrendet, ami sokszor elrejtőzik szemünk elől, mert vannak csillogóbb kísértések vagy csak természetük olyan, hogy csak azoknak mutatkoznak meg, akik kifejezetten vágynak rájuk és keresik.
Legrémisztőbb, amikor valakik csak a pillanat csábítását követik és még a tegnapi fontos dolgok elérését is félbehagyják és ugranak az újra, a fényesebbre, ami feledteti a korábbi vágyakat. Magukat szemfülesnek, leleményesnek tartják, pedig kívülről azt látni, hogy szaladgál, mint pók a falon, mindenbe belekezd, de többnyire semminek nem jut a végére, teljes káosz az osztályrészük.
A halogatásnak van egy további rejtett csapdája. Ha valamit egyszer eltolunk egy nappal, akkor egy veszélyes példát teremtek általában és a konkrét teendőt illetően is. Ugyanis, a következő nap még könnyebb lesz továbblökni a listánkon. Ez rutinná válhat annyira, hogy egy idő után, már tolni sem kell rajta, mert már láthatatlanná válik, annyi újabb célpont fedésébe kerül. Másik mellékhatás, hogy minél többet tolunk félre egy feladatot, annál nagyobb teher lesz felemelni. Egészen apró dolgok tudnak kezelhetetlenné válni, még ha éppen volna is rá időnk, meg energiánk. Hiszen ekkor látszólag már meghaladja erőnket és igyekszünk egy könnyebbnek látszó feladatot találni, hogy ne is gondoljunk rá. Kinek nincsen ilyen élménye? Sok ilyet láttam magam és mások életében és bizony a halogatás szinte szenvedélybetegséggé tudja magát kinőni.
Miként lehet átirányítani ezt a látszólag visszafordíthatatlan folyamatot? Ha valakinek megadatott az az élmény, hogy belevágott valami sportolásba, nyelv vagy zenetanulásba, kitartást igénylő, általunk elhatározott munkába, annak talán van olyan élménye, hogy eleinte igen nagy erőt kell kifejteni, hogy belekezdjünk nap, mint nap, de idővel rutinná válik és fel sem merül az elindulás nehézsége. Szinte ahhoz kell önmegtartóztatás, hogy ne tegyük, ha éppen felbukkan egy valóban fontos elintézendő.
Mivel nagyon változatos dolgaink kerülhetnek a halasztandó kosárba, ezért meg kell tanulnunk felismerni a pillanatot, mikor ez megtörténik és megtorpanni. Azt próbáltam begyakorolni, ha érzem a késztetést, hogy éppen máshoz lenne kedvem bokros teendőim közepette, inkább igyekezzek ezt a halasztásra hajazó dolgot minél gyorsabban kivégezni és utána olyasvalamivel jutalmazzam magam, ami miatt éppen elhalasztani akartam. Mint általában, az életben minden vágyunk, amitől kicsit meg tudjuk tartóztatni magunkat nagyobb örömet fog okozni vagy éppen elillan méltó helyére, itt is ezt tapasztaljuk. Sőt, előállhat az a helyzet, hogy a halasztani tervezett dolgunk kimagaslik, mert rájövünk, nem is olyan szörnyű dolog és megtaláljuk benne örömünket.
Sokan nem gondolnak az ügyintézés speciális módjára, mellyel végtelenül hosszú listáikon könnyíthetnének, hogy nem halogatnak, hanem olyan parkolóvágányra állítják az arra méltókat, amihez akkor nyúlnak, ha már nagyon unatkoznak. Ez annak a belátása, hogy ezek az ügyek soha nem fognak beleférni életükbe, erőforrásaikba és főleg, nem érdemesek arra, hogy veszélyeztessék a lista fontos elemeit.
Hányan kerülnek és halasztanak dolgokat, mert undoknak, értelmetlennek érzik és minden egyebet előbbrevalónak tartanak. De ha egyszer szinte balesetből belecsöppennek, kiderül, milyen ostobák is voltak. Márpedig az élet igazi nagy nyereményei nem könnyen felismerhetők, munkát, kitartást kell megkeresésükbe és megismerésükre fordítani. A kerékpározás sem velünk született ösztönös örömszerző tevékenység.
Álljunk meg a kívánságlistáink bővítésében egy kicsit és próbáljuk meg feltúrni azokat, hátha találunk valamit, amit már rég elfelejtettünk. Pl. hálát adni valakinek, elmondani valamit, bocsánatot kérni vagy megbocsátani, amíg nem késő. Kiderülhet, sok vágyunk teljesülését is felülmúlhatja egy rég elfeledett feladat teljesítése.
A halogatás speciális esete a harag, mely a megbocsátás halogatása. Erre is igaz, hogy a legkisebb erőfeszítésbe az azonnali megbocsátás kerül. Ezt elhanyagolva, mint üszkös seb ront az állapotunkon. Napról napra, egyre több okot találunk kerülésére, mert gyűjtjük az érveket, miért is kerüljük. Ez lassú és elhatalmasodó mérgezést jelent számunkra. Nem véletlenül szól az intelem, hogy ne menjen le a nap a haragotokkal! A hetvenszer hétszer megbocsátás mellett a mielőbbi megbocsátás is az irányelv kell legyen, mert lehet, hogy későn lesz a hetvenszer hét is. Természetes jellegünk a harag, mint mikor felkiáltunk, ha a kályha megéget, de miként a fájdalom is tovább tart és mélyebb, ha teret, táplálékot adunk neki jajveszékelésünkkel. Így a harag is növekszik, mint kertünkben a dudva, egyre nagyobb tüskéket eresztve.
Ehhez is rutin kell, mint ahogy az ember megtanulja, melyik bútordarabot nem próbálja megemelni puszta kézzel, mert abból csak baj lehet. Értelmes ember haragot aztán igazán nem tart a listáján, mert az nem csak helyet foglal, de minden egyebet, főleg a legfontosabbakat akadályozza.
2024. november
Be the First to Comment