A könnyű élet

Keressük a könnyebb életet, próbáljuk megfejteni, megszerezni és megadni gyermekeink,
szeretteink számára. Ez nagyjából olyasminek tűnik, mint a folytonos
menekülés a halál elől. Egyre több eszközünk, kegyszerünk, gyógyszerünk és módszerünk
van a halál elkerülésére. Mégis, sok pénzért, nagy munkával meggyógyítanak
valakit, kimegy a kórházból és a fejére esik egy tégla vagy éppen autóbaleset
áldozata lesz. Természetesen ezzel nem azt a következtetést vonnám le, hogy kár
az erőlködésért. Mindenképpen dolgunk és célunk az életben közvetlenül vagy áttételesen,
hogy enyhítsük a szenvedést. Itt visszakanyarodnék a fő gondolatomhoz,
a könnyű élet elképzeléséhez. A szenvedések elkerülése, minimalizálása olyanra
vesz rá embereket, amely útnak a követése könnyen több fájdalmat okoz. Félünk
a megpróbáltatásoktól. Kisbabával a karjainkban nem gondolunk arra, hogy szegénykém,
mi minden vár rá. Hasfájás, fogzás, gyermekbetegségek…
Ez még mind semmi. Ha hozzávesszük a világ folyamatait, a környezetszennyezést,
a beteg gazdasági jelenségeket, akkor már tényleg erős hit kell, hogy valaki
világra hozzon gyermekeket erre a szörnyű világra. Sokan komoly erőfeszítéseket
tesznek, hogy a szenvedéseket kiiktassák maguk és gyermekeik életéből. Jó ez?
Lehetséges ez? Létezik fájdalommentes élet, világ? Voltak ideológiák, amelyek ezt
hirdették, csökkent-e bármikor is a szenvedés? A nagy háborúk alatt bizony sok
volt belőle, mégis kevesebb volt az öngyilkosság állítólag. Talán azért, mert megtapasztalták
az emberek az élet értékét és hogy hol kezdődik az igazi baj, probléma.
Érdekes, ha az ember bizonytalan, hogy megéri a másnapot, akkor kevésbé gondol
élete eldobására, mint aki nem tapasztalja meg az élet igazi esendőségét. Mind
a halál, mind a szenvedések kerülése végletesen egészen torz életutakat eredményezhet,
ami sem a szenvedést, sem a halált nem segít elkerülni (sőt, gyakran hozzásegít),
viszont az értelmes élettől bizonyosan megfoszt.
Mi lehet a helyes hozzáállás?
A teremtett világ, az élővilág majd az ember fejlődése arról szólt, hogy ennek a
csodának a szereplői akkor boldogultak, boldogulnak, ha alkalmazkodnak a környezethez,
a feltételekhez. Egészen egyszerű, egysejtű szervezetek, nem túl változatos
válaszaikkal vagy közelítenek vagy eltávolodnak, attól függően, hogy pozitív
vagy negatív ingerek érik őket. Nem merül fel, hogy megszüntessék a negatív hatásokat,
mivel ez nincsen benne a rendezőelv játékszabályaiban. Az ember pedig
megátalkodottan dolgozik ezen egyénileg és közösségi szinten is. Milyenné teszi magát és környezetét ennek során? Lassan komolyan számolnunk kell azzal, hogy nem hogy kellemes, de élhetetlen lesz a bolygónk ebben a nagy igyekezetben, hogy kényelmesebbé tegyük életünket.
Azt kell mondjam, hogy minél több lehetősége, eszköze van az embernek a nehézségeinek elkerülésére, annál inkább belegabalyodik.
Miért nem inkább a megváltoztathatatlan valósághoz próbálunk megfelelően alkalmazkodni? Ehhez el kellene fogadnunk, hogy élet nincsen szenvedés nélkül. Azok kerülése helyett, helyes kezelésük nem csak életünket tudja felvirágoztatni, hanem, talán épp azért, mivel Teremtőnkhöz kerülünk ezzel közelebb, több lehetőséget is kapunk az életben. A szenvedéseink (keresztjeink) vállalása, megfelelő módon történő hordozása igen gyümölcsöző lehet, legalábbis több terménye van, mint a folytonos menekvésnek. Divatos a dolgoknak mindig a könnyebbik végét megfogni, hogy minimalizáljuk a terheket, optimalizáljuk a jövedelmet, hozamokat. Egész gondolkodásunk erre áll rá. Eközben nem foglalkozunk azzal, hogy a könnyebbik megoldás mennyibe is kerül nekünk, másnak, a közösségnek, a természetnek, a világnak.
Ilyen például a munka. Isten az embert maga képére alkotta meg a teremtést illetően is! Ha valaki úgy gondolja, hogy az ember a helyén van, ha nem teremt, alkot, dolgozik, akkor az nagyon sötét kútba löki pártfogoltjait. A szenvedést foghatjuk szolgálatunkba életünk folyamán? Ilyen badarságot nem gyakran lehet hallani. Mégis, ki lehet próbálni, hogy választási helyzetekben nem okvetlenül a könnyebbiket választjuk. Nem menekülünk a nehezebb elől, hanem felvállaljuk. Kicsiben érdemes elkezdeni, ahogy a maratoni távot sem ajánlanám senkinek kezdő futótávnak. Mint a kocogásban, így ebben is nagyon messzire el lehet jutni. Nem is az a lényeg, hova jut el az ember, hanem hogy közben hogyan érzi magát!
Ha már a futásnál tartunk, korábban írtam róla, hogy nem szórakozásból kezdtem el futni. Nagyon, nagyon nehéz keresztet vettem fel, gondolván, hogy ezzel komolyabb szenvedéseknek tudom elejét venni (lám-lám, én is bizonyos értelemben a könnyebbik végét fogtam, de ez akkor nem tűnt annak igazán). Minél többet hordoztam, annál több örömöt jelentett. Ezt nagyjából az élet minden területére elmondhatom. Ahol és amekkora szenvedést, áldozatot vállaltam, ott olyan arányban jöttek annak gyümölcsei. Úgy vélem, tanulható, gyakorolható a szenvedések felvállalása és hordozásának a módja, amivel a legtöbbet kihozhatjuk belőlük. Nem vagyok, nem gondolom magamat olyannak, aki önkínzásban leli örömét. Viszont megtapasztaltam, hogy a terhek felvállalása a meneküléssel szemben sokkal gyümölcsözőbb és boldogítóbb. Az tény, hogy a kezdet mindig nagyon nehéz, mint mindenben.
Nem hogy próbatételeink nem csökkennek az intenzív szenvedés kerüléssel, de boldogságszintünk bizonyosan nem fog növekedni. Tud valaki olyan boldog élményt mondani, amibe előtte éppen nem raktak egy kis erőfeszítést? Egy jól elvégzett kemény munka eredménye, egy kiadós sportteljesítmény, egy hosszú túrázás vagy zarándoklat után megpihenni milyen érzés? Szigorúan biológiai alapon szemlélve az embert, olyan csodálatosan van megalkotva, hogy éppenséggel például a fizikai megterhelés következtében ún. „boldogsághormonok” termelődnek. Láttak már boldognak olyan embert, aki kerüli a terhelést, megpróbáltatást, munkát?
Reggel, az éjjel megírt cikk után a következő napi evangélium fogadott, melyben Jézus így szól a tanítványokhoz: … Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki elveszíti életét énmiattam megmenti azt. Mit használ az embernek, ha a egész világot megnyeri is, önmagát azonban elveszíti és romlásba dönti?

2016. március