A szeretet elmulasztása

Civilizáltnak tekintett világunk törvényei és Isten törvényei hellyel, közzel egybeesnek,
ami voltaképpen nem nagy csoda, mert a nyugati típusú kultúra a kereszténységben
gyökerezik és még igen sokat kell dolgoznia azon, ha ezt igazán meg
akarja tagadni. Ehhez sajnos elég jó úton halad. Istennek vannak azonban olyan,
újabb keletű alaptörvényei, amelyekkel a világiak nem foglalkoznak pedig a Tízparancsolathoz
képest is további egyszerűsítést jelentenek. A szeretet törvénye, még
lényegibb, voltaképpen a Tízparancsolat ennek már fölösleges túlragozása, hiszen
ennek irányelvei azt már feleslegessé teszik megfogalmazni. Ez egy izgalmas gondolati
út, most inkább csak arra az élményre gondolok, mikor először találkoztam
azzal, hogy bűn másokkal szemben nem csak a különböző vétségek, gonoszkodások,
gorombaságok, egyebek, hanem szimplán a szeretet elmulasztása is.
Ezen valamikor nagyon megdöbbentem, mivel a szeretet még egy ösztönös
érzés volt a fogalomtáramban, ami szimpátián, esetleg hálán alapult, legkevésbé
gondoltam egy aktív, elhatározásból induló, kitartást, tűrést igénylő, cselekvésben
is megnyilvánuló termékére lelkünknek. Azt hiszem, sokan vagyunk ezzel így. Miért
szeretnénk olyasvalakit, aki nem méltó a szeretetünkre és egyáltalán, miért
is ajándékoznánk meg egyik legféltettebb kincsünkkel? Itt ismét elkalandoznak
gondolataim. Ha szeretetünket tartogatjuk az Igazira, a nagy Érdemesre, akkor,
ha eljön az idő, fel tudjuk azt ismerni? Leporoljuk a régóta, eldugottan őrzött szeretetünket
és bevetjük igazi csillogásában, ereje teljében? Ez úgy hangzik nekem,
mint, mikor régi kollégák oktattak ki, majd akkor dolgoznak, ha megfelelően meg
lesznek fizetve. Már akkor is éltem a gyanúval, alighanem képtelenek lennének
keményen dolgozni, ha eljön az ideje.
Ha nem méltó a szeretetre valaki, akkor még inkább rászorul. Kiknek kellene
jobban szurkolni, a sikereseknek vagy az elesetteknek? Ha tőlünk független csapatok
játszanak a világbajnokságon, kinek szeretünk szurkolni? Az esélyeseknek
vagy az esélytelenebbeknek vagy épp vesztésre állóknak? Nem kap viszonzást szeretetünk?
Ami nem megy, ne erőltessük. Ettől legyünk készek mindenkinél a szeretetadásra.
Ez nem az önzetlenség netovábbja, magunk önfeláldozása. A szeretet
művelése akkor sem meddő, ha nincs is fogadó és viszonzási készség. Aki képes
adni, fogadókészség híján is épül. Aki nem képes, sem adni, sem fogadni, az pedig
sorvad. Ez minket nem vigasztal, nem erősít, nem gyengít. Nekünk csak magunk
részéről van elszámolnivalónk. Amit adhatunk, adjuk. Annak célbaéréséről, hasznosságáról, eredményességéről nem vagyunk hivatottak mérlegelni (kár belé…), a mi jutalmunk az adás élményéből származik. Ha kapunk valamit vissza, akkor az nagyszerű, főleg ha valakiben valamilyen változást elindítottunk.
Ha nem gyakoroljuk a szeretetet, akkor az, mint bármilyen más készségünk, elcsökevényesedik.
Karácsony mindig jó alkalom a szeretet gyakorlására, hogy most olyasvalakit ajándékozzanak meg szeretetükkel, akit már régen kellett volna, akikre még sosem gondoltak, pedig megérdemelnék, vagy valaki épp nagyon nem érdemli, mégis megtesszük és ezzel akár könnyítünk a mi lelkünkön is.
A szeretet elmulasztásának vétségének, mint általában Isten törvényeivel való szembenállásnak, nem Isten a büntetője, hanem a vétség maga. Aki nem képes a szeretetet gyakorolni, az szeretetet sem kap. Kell ennél nagyobb büntetés? Embertársaink többsége attól szenved, hogy nem kap szeretetet innen, onnan, vagy egyáltalán. Hányan fordulnak ezzel pszichológushoz, patikushoz, akár plébánosukhoz vagy akár esnek bűnbe ettől a szenvedéstől?
Külföldi kirándulásunkon a helyi metrón utazva tinédzserek egy csoportja volt a kocsiban. Alighanem valamilyen tréningen lehettek, mert egyiküknél volt egy tábla felirattal: Ölelés ingyen. A kocsiból kiszállva összeölelkezett egy másik fiatallal a csoportból és onnan az vitte tovább a táblát. Akkor gondolkoztam el rajta, hogy e szerencsés fiatalok egy szeretet tanfolyamon járhattak.
Nézzük meg a boldognak látszó embereket, lessük el tudományukat! Attól boldogok, mert annyira kényezteti őket a társuk, a gyermekeik, a környezetük, mert annyira szeretettek? Ha ez látszólag így is van, az nem azért van, mert olyan rendkívüliek, hacsak nem abban, hogy képesek szeretetre és ezt kapják is vissza.
Az irgalmasság évét zárta Ferenc pápa és ez jó alkalom volt, hogy felhívja a szeretet törvény egyik szegletére a figyelmet. Az irgalmasság egy nagyon jó és „kockázatmentes” terepe például a félősöknek, akik mégis, esetleg szeretnének a szeretetben növekedni. Karácsony közeledtével nagyon sok alkalom kínálkozik a jótékonykodásra, adományokra. Gondoljunk az ismeretlenekre, számunkra névtelenekre, nélkülözőkre. Nagyon jó a szeretet fejlesztésére. Ha rájuk tudunk gondolni, akkor talán jobban megy ez szeretteinkkel, ismerőseinkkel kapcsolatban is. Ajándékozzuk meg magunkat irgalmas cselekedetekkel! Ismerjük meg, erősítsük azt az érzést, tapasztalatot, hogy adni jó! Ehhez is gyakorlat kell. El kell jutni a tapasztaláshoz, hogy egy jól sikerült ajándékozás sokkal nagyobb öröm, mint bármi, amit mi kapunk. Sokan úgy akarnak nagyot ajándékozni, hogy drága pénzt költenek valamire és vesznek esetleg valami haszontalanságot, ami még örömet sem okoz. Az igazi szeretet, ajándék nem pénzben mérettetik. Nem az ajándék értéke számít, inkább kinek, mit jelent.
Esetleg egy megbocsátás, kibékülés.

2016. november