Templomjárók sokszor hallják ugyanazokat a történeteket a miséken, olykor már szinte nem is nagyon figyelnek elég mélyen, mert annyira ismerik, tudják kik a jó szereplők, kik a balgák vagy bűnösök és mi is a tanulság. De hogy a saját vagy mások életében, esetleg az emberiség történelmében felismerjék ezeket a történeteket, az kétséges, pedig ezek az idők kezdete fennállása óta zajló, ismétlődő, szinte unalmas mechanizmusok, amelyeknek szinte elkerülhetetlenül le kell játszódnia mindenkinek és minden nemzedéknek az életében. Oka ennek az, hogy a történetek, tanulságok ismeretei nem pótolják a saját élményt. Az előbbi egy felszínes, esetleg unalmas bugyrába, a megszokottságba kerül az elménknek, de a személyes tapasztalat, szenvedés és esetleg megvilágosodás egy sokkal mélyebb régióba jut, ahol szinte már ösztönösen épül be a döntési mechanizmusunkba, miközben a felszínes tudás igen gyönge érv csak, amit elsöpörnek pillanatnyi vágyaink, félelmeink.
Érdemes az adott történetben elgondolkodni azon is, hogy mi is az a tékozlás, amit egy fiú elkövethet és mennyire általános érvényű akár közösségekre, nemzetekre és az egész emberiségre.
A napi életünkben láthatjuk az emberiség méretű borzalmas tékozlást, mikor egy generáció már akkor lesöpri az előző nemzedék igen drágán szerzett megtapasztalását, mielőtt az utolsó példánya kihalna. Hiába maradnak fenn tanúságtételek, filmek, könyvek, történelmi tanulmányok tömegei, az ifjabb és magát valahogy mindig fejlettebbnek, felsőbbrendűnek tekintő generációk még csak fontolóra sem veszik. Ugyan ki nem látja, hogy a tékozló fiú története nem csak ember és Isten kapcsolatának csodálatos szimbóluma, de a generációváltásnak örök mechanizmusa, aminek átkát csak az a nemzedék fogja megtörni, amelyik fontolóra veszi a negyedik parancsolatot: „Atyádat és anyádat tiszteld!”. Igen komoly parancsolatokat előz meg, mint az emberölés, lopás és alig marad el a főparancsolatoktól, a szeretetparancstól és nyilvánvalóan azoknak része, amennyiben valaki akár csak azokat alapvetésnek tekinti életében.
Sokan ezt egy „humanista” illedelmességnek tekintik, hogy még se lökjük őket fel az utcán, a villamoson. Sokan azonban nem is értik, miért kellene tiszteletet vagy akármilyen elsőbbséget adni az öregebbeknek, mondván, a kor nem érdem. Mert ők gyengébbek(?), elmaradottabbak(?) és sokszor maradiak(?) is! De az, hogy ez a tisztelet motiváljon arra, hogy legalább megfontoljuk szavaikat, az vajon kinek van a szeme előtt?
Minél korosabb vagyok, annál inkább tisztelettel adózom az idősebbek szavai iránt, mert én már legalább annyit felismertem az életemből, hogy a korral, a sokrétű tudománnyal és oktatással kapcsolatos munkámból fakadó gyarapodó tudásom mellett, a tapasztalataim egyre nagyobb értéket képviselnek, amelyek nem szerezhetők meg iskolákban, de még egy jó tanítómester is csak töredékét tudja megosztani még a ritka, figyelmes tanítványnak is!
Az idősebbek mindannyian és mindent jobban tudnak? Nem. Sokan nem tudnak mit kezdeni tapasztalataikkal, jönnek azok és mennek, nem épülnek bele a világról alkotott képükbe. Sokan esetleg előítéleteket képeznek, amelyek a későbbi tapasztalásokat gátolhatják. Sokakat érzelmeik vezérelnek, ami szintén akadálya minden megismerésnek, nem hogy hasznos tapasztalatokat engedjenek. Egy bizonyos, sok emlékük van az életből, sok történetük és sok, akár rosszul megfogalmazott tanulságuk. A figyelmes és építő befogadásra kész elme, azonban még a rossz tálalásból is felismeri az igazi tapasztalatot és tud táplálkozni belőle. Miként a rossz következtetések és stratégiák megismerése is segít a jók megalkotásában. Ebből is fakad az a felismerésem, hogy a tévedések, rossz következtetések és válaszok is hasznos építőkockák a világ megismerésében és az abból fakadó stratégiák kidolgozásában.
Ezért, a fiatalabbaktól is rengeteget tanulok. Felismerem, hogy milyen ismeretek, főleg milyen előítéletek és érzelmek milyen hibás tapasztalásra, következtetésre vezetnek. Mondjam azt, hogy az okosak a mások hibáiból tanulnak? Pedig a világban sokszor látni, hogy a többség saját hibáiból sem tanul és sokat bizonyított hibás stratégiákat ismételgetnek egyre erőszakosabban, mintha attól válnának sikeresekké. Azt sem ismerik fel, hogy az erőszakosság soha nem hoz értelmes gyümölcsöt és többnyire távolít csak akár értelmes, akár értelmetlen célunktól, amit ha esetleg el is érünk, nem lesz áldás rajta.
A tékozló fiú élete legvégső hajótörésén felad mindent és egyetlen reménye van, ami az utolsó pillanatig megmaradó halovány emléke atyjáról, aki vérző szíve, könnyei ellenére megengedi méltatlan, követelőző fiának, hogy menjen a már sokak által próbált és bizonyosan rossz úton, hogy veszítsen el mindent ajándékaiból, majd tanulva belőle, visszatérjen hozzá úgy, hogy méltó legyen az örökségére és főleg, készsége legyen az igazi örökség átvételére.
Isten is így van velünk, aki rengeteg anyagi és világi jót tartogat nekünk, de enged minket tékozolni és elveszíteni mindent kevélyen megtagadva Őt, hogy az igazi örökséget képesek legyünk átvenni: az Ő szeretetét és ne csak az ajándékait szeressük.
A legtöbb szülő anyagiakat akar hátrahagyni gyermekeire, amit köszönet nélkül ki is csavarnak a kezükből akár ideje előtt, de az igazi kincset meg sem tudják fogalmazni, nem hogy átadni. Tapasztalatukat, életről alkotott képüket és különösen, Isten szeretetének az egyetlen és legigazabb és legfontosabb tudását.
Ha tisztelnénk elődeinket, őseinket, akkor felismernénk a történelemben is a legnagyobb ajándékot és amire sajnos akár nemzedékek során átívelve kell visszatekintenünk, mint a háború és béke tapasztalását, végkövetkeztetését illetően vagy az Atyától való elfordulás és visszatérést jelentő örök és végtelenül ismétlődő tapasztalatát.
Áldott az a nemzedék, aki felismeri ősei tisztelete révén a letűnt korok tapasztalatait, következtetéseit, bölcsességeit, amelyeket csakis szerető Atyától kaphattak meg, amennyiben azt nem tagadták meg kevélységükben.
A történet természetesen nem csak az ifjaknak szól, nekik alighanem csak a megtérés idején lesz ez igazán megszólaló ige. De az időseknek is, hogy miként mindenkit szerető Atyánk végig szeretetében maradjanak és bármennyire követelőző, lekezelő és tiszteletlen az ifjú, kitartsanak az időkig, amíg az megtér, sőt annál is tovább, mikor már eltávozik. Tudjanak elmenni azok megtérésének hitében és ennek megfelelő csomagot készítsenek, mikor azok a fejfák mellett vakarják a fejüket kissé megkésve, hogy miért is nem figyeltek, mikor kellett és lehetett volna. Tanulság van abban is, milyen örökséget is kell készíteni, gondozni és annak forrása csakis a közös Atyánkkal való fiúi szeretetkapcsolatból származhat, miként tudásunk, tapasztalásunk is akkor hordoz áldást, ha az Atyától fogadjuk el a következtetéseket és nem magunk ítélünk.
De az otthon maradó, atyját követő testvér sem csak mellékszereplő a történetben. Elvileg ő hűséges az atyjához és engedelmes. A tékozló testvérének visszatérésére kelő érzelmeiben viszont azt sejthetjük, hogy csak a látható örökség érdekében vállalta az egyébként tisztességes szolgálatot, hűséget. De abban a pillanatban, hogy beelőzni látszik méltatlan testvére, felülkerekedik benne az ellenállás, a tiltakozás atyja érzelmei és döntése ellen. Ebből sejthetjük meg, mennyivel nagyobb lehet annak a fiúnak az odaadása, aki atyjának belső és nyilvános megtagadásából megtérve érkezik haza, mint, aki el sem ment és a jutalom reményében tart ki szolgálatában. Ez Isten tervének az a szintje, ahol megértjük, hogy a bűnt nem csak megengedi, de abban szinte meg kell mártózni az embernek ahhoz, hogy feltámadjon benne az atyai ház megbecsülése, felértékelődése. Aki sosem lép ki ebből a házból, az sosem fogja megtudni, mit is jelent az. Sajnos, vagy talán, a Teremtő szándéka szerint ez is az emberbe van építve, mint gyári gyengeség. Mindenről tudjuk az életünkben, az egészségünkről, a kapcsolatainkról, szerény vagyoni helyzetünkről, hogy igazából akkor kerül minden értékére, ha elveszítjük. Ezért boldogok azok, akiknek volt olyan pillanat az életükben, mikor mindent elveszítve rogytak a földre, mert onnan, a legapróbb dolgokért is hálásak és boldogok tudnak lenni szeretettel fordulva az ég felé.
Ennek az útnak a törvényszerűségét felismerve az Atya szeretetét keresve és támogatását tudatosan élvezve tudják az idősebb generációk a tékozló fiúk, nemzedékek bocsánatát meghozni és szeretetben, türelemmel kitartva várni a hazatérésüket és akár gondoskodni méltó fogadtatásukról arra az időre is készülve, amikor már nem elérhetőek. Ez nem lehet lehetséges anélkül, hogy ne készülnénk várakozva az atyai házba való megtérésre, saját magunk végső megérkezésére.
2025. június
Be the First to Comment