Egyik evangélium szerint Jézus jártában, keltében, találkozott egy csapat leprással és úgy tetszett neki, hogy meggyógyítja őket. Mind megtisztult, de csak egy jött vissza hozzá. Oly egyértelműnek tűnik az üzenet, hogy a szentbeszédnek is eléggé felrázónak kell lenni, hogy a felszínes tanulság alá nézzünk. A Szentírás rengeteg bűnt, balgaságot mutat be Jézus történeteiben is, amit úgy könyvelünk el, hogy íme, milyen bűnösök is vannak, mint farizeusok, vámosok, házasságtörők, hűtlenek, képmutatók, stb.. Olyan, mintha az emberiség söpredékét mutatná be a szentéletű olvasóknak. Ha elgondolkodunk, kiderülhet, hogy nem. Magát az embert mutatja be, az emberi természetet.
Nézzük ezeket a szerencsés sorsú leprásokat.
Mit várunk az orvostól? Gyógyítson meg! Ez a dolga, ezért kapja a fizetését! Én meg fizetem a rengeteg járulékot, én tartom el, kutya kötelessége engem meggyógyítani! Sőt, akár életét adja nekem, mikor ereje utolsó megfeszítésével a rendelési idő után egy órával még nekilát egy leprásnak. Ha csak figyelnénk a tekintetére, mikor azt ránk emeli, talán más gondolat is megfordulna bennünk. De hát egy beteg bizonyosan nem az orvos lelkivilágával foglalkozik, annak áldozatával, annak gyengéivel, elesettségével. Szóval, alapértelmezett, hogy meggyógyítsanak, ez jár nekem. Akár létezik gyógymód, akár nem. Minél szorultabb helyzetben érzi magát valaki, annál türelmetlenebb, annál követelőzőbb, akár erőszakos is lehet. Érthető. Emberből vagyunk.
Nos, bekövetkezik a gyógyulás, a gyógyítás. Sokszor fogalmunk nincs róla, mibe került ez az orvosnak vagy az egészségügynek. Mert az nekünk jár, bármilyen emberi és anyagi áldozatot, bravúrt is igényelt. Mekkora tudomány kellett hozzá, milyen kreativitás, odafigyelés, hogy a sohasem rutin eseteknek jó legyen a vége!
A gyógyult ember, ha lassú a felépülése, észre sem veszi, hogy meggyógyult, de még azt sem, hogy még él, mert papírforma szerint már nem illene. Ha viszonylag gyors a folyamat, akkor érezhet egy megkönnyebbülést, ami röpke boldogságot ad. De, mint tudjuk, az is az emberi természet része, hogy a jót könnyű megszokni, ezért szinte napok alatt eloszlik ez a megkönnyebbülés, ami nem mindig párosul hálaérzettel. Miért nem? Mert a gyógyulás jár nekem, így követelem ki és ha bekövetkezett, akkor úgy gondolom, hogy ez a minimum, ami nekem járt. Annyit nem kapok meg az életben, hát legalább az egészségem alanyi jogon elvárható. Szóval, meg is könnyebbülhetünk nagy szorongattatásainkból, de még sincsen hála sem az orvos, sem magasabb gyámolítónk irányában.
De ha mégis, érzünk valami hálát, hát az is eléggé illékony. Ha már hozzászoktunk a jóhoz, ha már az természetessé vált, akkor már a hála is okafogyottá válik azoknál, akiknél a megszokott dolgokért nem jár ilyesmi. A bért felvesszük, de nem érzünk hálát, mert megdolgoztunk érte. Az, hogy van munkánk, van jó, életképes munkahelyünk, ahol még bért is fizetnek, ez miért is érdemelne hálát? Pedig, ha nem lenne, akkor az elég panaszos.
A történetből nem derül ki, milyen messze jutottak Jézustól, mire kiderült a csoda. Legalább az elöljáróig el kellett menni, aki kinyilvánította tisztulásukat. Lehet, hogy többek vissza akartak menni, de aztán hirtelen egyéb dolguk támadt, amik fel sem merültek a betegség alatt. Elmenni a családhoz, barátokhoz, közösségbe, a kocsmába, stb.. Jézus már biztos messze jár, nekem meg most itt támadt rengeteg elintéznivalóm, hiszen súlyos elmaradásaim vannak. Majd holnap megkeresem. De másnap már picit homályosabb az emlék a sok új, várva várt, sokat nélkülözött csodálatos élmény mellett. Másod-, harmadnapra meg aztán eltörpül teljesen a jelentősége. Jézusnak nincs szüksége az én visszajelzésemre, de nekem meg itt a sok dolog és élvezet, amitől el voltam zárva. Pedig a hálára nem neki van szüksége, hanem nekem, hogy nyilvántartott értékeimet ne feledjem és ne veszítsem el.
Honnan tudom ennyire megérteni ezeket a hálátlanokat?
Elsőéves egyetemistaként egy szakmai gyakorlaton fejbe talált nagy erővel egy gerenda. Várt rám egy trauma feldolgozása és egy folytatólagos további traumasorozat két hónapon át és még jó darabig, mire valamennyire gyógyultnak éreztem magam, de igazából életre maradandó volt a szerzemény. Mégis, két hónap után kisimult számomra a világ, minden másodlagos lett, mivel nem csak az életem maradt meg, de nagyjából sok minden, amit elveszíthettem volna egy ilyen balesetben. Ez az a létöröm, ami nem a hurrá élmény, mert nyertem a lottón, hanem az a mindent átható megnyugvás, amiben az ember minden porcikáját, készségét számba veszi, hogy még a leltárban vannak, amik fontosak, amik számítanak. Ezt egy nagyon primitív hálaélménynek tudom be ma, mert akkoriban még fel sem merült, hogy hálát adjak bárkinek ezért, de ez a leltár átrendezte az életemet a sok minden között, mik is az igazán fontosak.
Éppen visszacsöppentem első vizsgaidőszakunkra, amitől mindenki be volt rezelve én meg a teljes nyugalommal néztem elébe. Miért aggódnék, mikor mindem megvan, ami számít, ezek meg apróságok. Ehhez képest elég jól mentek a dolgok, mert ez a jólét azonban nem zavart meg a higgadt munkában, tanulásban. A tanulás azért próbára tett annyira, hogy kirángatott ebből a szemlélődő békéből és bizony az izgatott hallgatótársaim között találtam magamat, mert csak rám ragadt, hogy mi is szerintük igazán a fontos. Így aztán vége lett hamar ennek a kegyelmi állapotnak. Az év végi vizsgaidőszakra, már ugyanolyan izgatott voltam, mint a normális évfolyamtársaim. Az emlék is eltűnt hosszú időre, hiszen jöttek a „normális” fontos dolgok, a pályakezdés, családalapítás, egzisztenciateremtés, stb.. Ezek miatt egyre távolabb kerültem ettől az állapotból, még pánikbeteg is voltam, ami a másik véglet. Olyan félelmek, amelyek akkor is ismeretlenek voltak, amikor bizony indokoltak lehettek.
Nagyon mély gödrök után jött elő ez az emlék, hogy van az a létminimum, amin kívül semmi sem számít igazán, csak mi tulajdonítunk jelentőséget neki.
Talán harminc évig lappangott bennem ez az érintettség élmény, hogy végre a helyére kerüljön épülő kastélyomban.
Egy szó, mint száz, nincs az a minimális vagy hatalmas jólét, ami ne lenne megszokott pár nap alatt. Ami ne válna természetessé és ne felednénk, milyen is volt nélküle. Miként azt sem tartjuk számon, kinek is köszönhetjük. Jézusnak, az orvosnak vagy magunknak? Erősek voltunk, kibírtuk, az érdem java része nyilván a miénk.
Ezt látjuk a zsidók vándorlásában is. A legnagyobb, legcsodásabb szabadulások is mindenféle válogatott szörnyűségekből, amiket Isten sorakoztatott fel nekik, hogy megmutassa hatalmát és irgalmát, mégis pár nap alatt feledésbe merült, sőt elégedetlenségbe és ellenségességbe fordult.
Ez így ment, megy az idők végezetéig, amíg az ember honos a bolygónkon.
A napokban vigasztaltam kollégáimat, mert rosszul esik nekik, hogy nem kapnak elismerést. Mit akartok? Jézus leprásokat gyógyított és még azt se mondták, hogy köszi! Az is kihívás, hogy nem kaptok elismerést? Pedig annak elviselése a belépő szint! Mi lesz akkor, mikor jótetteitekért üldözni fognak? Az már haladóknak van… Például, Jézus követőinek.
Ahogy elnézem a világunkat, a tízből egy, az még egy nagyon jó statisztikai mutató volt. Bizonyosan azért, mert akkor nem volt akkora jólét és követelőzés a haszonélvezői részéről, mint ma, ezért létezett még a hála fogalma, gyakorlata.
2026. április
Be the First to Comment