Sokat foglalkoztat és valójában mindenkinek, mindennapos foglalatossága kéne legyen, hogy Isten mit tervez vele, mit is látna tőlem szívesen, mert az lenne nekem is a legjobb és nem csak azért, hogy kedvére tegyek.
Általában az a javasolt stratégiám, hogy meg kéne keressük a talentumainkat, készségeinket, képességeinket, mert azokat úgy osztja ki Isten, hogy mindenkinek legyen esélye betölteni azt a feladatot, végigjárni azt az utat, amit szánt neki. Ez sem könnyű feladat, de azért ha kitartóan próbálkozik az ember és esetleg még segítői is vannak, akkor jut valamire ebben. Olykor ezek nagyon láthatatlanok a világ számára, mert talán egy fogyatékosságról van szó, amiben igazán nehéz megtalálni a talentumot. Ezzel az erőforrásokat vesszük számba.
A másik fogós kérdés, hogy mi is az igazi nagy cél? Mert addig rendben, hogy felmérjük a ránk bízott muníciót, esetleg még kedvünk is kerekedik rá, hogy azokkal éljünk, sőt fejlesszük, de mi is az igazi cél? Hogy a földi világban a csúcsra jussak a teljes emberi dicsőségbe, amit csak el lehet érni a kapott eszközökkel, esetleg tán még többre is?
Nos, van egy világi küldetésünk, aminek köze van a fő célhoz is, de az inkább egy akadálypálya, amely leküzdésével növekedünk a révbe jutáshoz.
Isten igazi célja velünk, szerény véleményem, meg az Írások szerint, aminek keresését bele is ültette minden emberbe, hogy társuljunk vele az Ő szeretetében és vele jussunk a teljességre, azaz, üdvözüljünk.
Az ember gyakran a földi célját gyakran előtérbe helyezi és szem elől téveszti az igazi irányt. Ezek a törekvések lehetnek bármily nemesek is, mindig csak másodlagosnak kell lenniük. Rengeteg embert látunk elégni, kiégni, elvérezni hivatásában, akár szolgálatban gyógyítóként, segítőként is. Bármilyen nemes és hasznos a tevékenység, amit Isten által kitűzött cél elé helyezünk, megmérgezi életünket és elszakít az igazi iránytól. De ha Isten az első, akkor minden megszentelődik, amit csak csinálunk.
Én is végiggondoltam az életemet. Talentumaimat az anyagi, főleg az élővilág megismerése iránti olthatatlan érdeklődésem táplálta, fejlesztette. A megismerésben gyakorlatot szerezve és növekedve, a megismertetésbe, tanácsadásba kaptam küldetést. Utána már láttam a pályámat: tanítás, tanácsadás, problémamegoldás, konfliktuskezelés, evangelizáció.
Az ember eljut valahova, ahol már mások alig látják a ködben és gyönyörködik, bár még saját látása sem teljesen tiszta. Láthatatlanná válik és egyre kisebbedik a világ számára. Nagy kétségek törnek rá. Hiába a gyönyörű kilátás, de a többiek ebből és saját magából nem látnak semmit. Mi volt akkor a célom, ha mindezt nem tudom átadni, nem tudok segíteni? A világban eljelentéktelenedek, sőt akár üldözötté, megvetetté válhatok, mint aki látszólag mást válaszol, mint, amit kérdeznek.
Azt sejtem, nem az a fő cél, hogy én jussak el valahova, valami magaslatra a világban. A pályám, a példám fogja mutatni az utat azoknak, akiknek ez megadatik és nem a tanításom, nem az áldozatom, az igyekezetem. De mit is akarok inkább, eljutni a célba vagy a világban megmentett lelkek vagy egyéb cselekedetek dicsőségével eltelni?
Nagyon nehéz kérdés, miért kaptunk talentumokat, ha a világban nem tudjuk kamatoztatni? Valóban nem kamatoznak? Ha már ezek mellé azt is kaptam, hogy nem magam dicsőségére használjam őket, akkor már megfelelő pályára is jutottam. A magvető nem lehet boldog, ha maga erejében bízva reméli a termést. Nem látjuk a csírázást a föld alatt, meg sem érjük a kalászolást. A hit nem csak azért fontos, hogy magunk boldogulását Istenre bízzuk, hanem a még fontosabbat, a küldetésünkben is helyünkön kezeljük magunkat. Mi csak szórjuk a magot, de a termést Isten érleli. Miért ültet idős ember diófát, ha se gondozni nem tudja már és haszna sem lehet belőle? Ha a munkánk gyümölcsét, a termést Istenre bízzuk, akkor nem dolgoztunk hiába. Ha mi erőltetjük magunknak érdemtelenül a dicsőséget, akkor legfeljebb zölden szedjük le a fügét vagy még annyi haszna sem lesz legszentebb törekvéseinknek.
Valamikor, még Istennel való foglalkozásom előtt, megállapítottam, hogy a történelem, tudomány, művészet legnagyobb alakjainak jelentős része nem érte meg, hogy meglássa, bármit lendített volna a világon, de még dicsőséget sem nyertek, talán inkább megaláztatást, üldöztetést és meg nem értettségben távoztak. Márpedig, nyilvánvaló, minél inkább egyedi álláspontot képvisel az ember viselkedésével, tudományával, annál inkább számíthat erre.
Megnyugtató ez? Annyiban, ha nem a világra, nem az emberekre bízom a megítéltetésemet, hanem egy sokkal magasabb fórumra. Egy olyan ítélőszékre, amely egész életünkben kezét, lábát töri, hogy jó osztályzatot, sőt, a mindent kapjam nem csak a valamikor bizonytalan jövőben, hanem a látszólag haszontalan magvetés idején. De ennél többről is szó van. Isten nem azért bíz rám dolgokat, hogy ne unatkozzak röpke földi létemben. Bármily apróság is, amit megtehetek, játszik az Ő nagy tervében és annak sikerét nem bízza a véletlenre. Abban a kis feladatban pedig nekem sorsdöntő szerepem van. Hibáimmal, bűneimmel, esetlenségeimmel is, ha szolgálom céljait, akkor abból Ő már építkezni tud. Az életet végignézve pedig láthatjuk, hogy a legbénább, legbotladozóbb küldetésekből is kihozza azt, amit ember nem gondolt volna előre, de visszafelé nézve sem könnyen okos.
2025. december
Be the First to Comment