Elég csatazajos napjaink közepette, lelkem megpihentetésére, elgondolkodtam honlapom nyitó oldalán közzétett kísérleti tervemről a világ egységes szemléletének megalkotására, hogy az égi és világi felosztást felszámoljuk.
Annyira természetesnek vesszük, hogy van egy világi tér, amit a valódi, tapasztalható, kézzel fogható egyetlen világnak tekintünk és van egy égi szféra, amit többnyire szinte csak fantáziaszüleménynek tartunk, elérhetetlen, megfoghatatlan, bizonyíthatatlan térrésznek, amit még azzal is elhatárolunk a „mi” világunktól, hogy elködösítjük, mint túlvilág, mennyország és bízzuk mindenkinek a fantáziájára, képzeletvilágára, mennyire hisz benne. Még le is nézzük őket, mert nyilván nem képesek megbirkózni önerőből a világ kihívásaival. Pedig ez olyan, mintha világtalanok a színek létét hitkérdésnek tekintenék vagy az elektromos áramot gondolnánk valami érdekes ideológiának.
Még akik komolyan is veszik, azok is élesen elhatárolják a való világtól és a templomi karanténba helyezik azzal, hogy szép és biztató, vigasztaló gondolatokat, képzeteket jelent az ég világa, de a templomon kívül a rideg valóság, a gyakorlatiasság veszi át a dominanciát.
Az égi szféra (használjuk most még ezt a kifejezést) valóban oly távol van, térben és időben, valóban megtapasztalhatatlan, megmérhetetlen és érzékelhetetlen? Akkor kezdjük az érzékszerveinkkel. Számunkra a világból az létezik, amit érzékelünk. Hitetlen Tamás roppant gyakorlatias volt, földön járó ember. Amit ő nem látott, nem tapintott, az nem létezhet. Akkor mi van az emmauszi tanítványokkal? Ők mennyire voltak gyakorlatiasak, földhöz ragadottak? Beszéltek, vacsoráztak Jézussal, de nem a fülük, nem a szemük, nem a tapintásuk volt, amivel érzékeltek, hanem a lelkükben feltörő ismerős ujjongás láttatta meg Jézust. Erre az ujjongás érzetre még visszatérek.
De általában az érzékszerveinkről is elmondható, hogy nem gyakorlatiasak, egyáltalán nem objektívek, sőt, nagyon is szubjektívek. Szaktanácsadói tapasztalatom a világról, hogy gyakran mondják, higgyünk a szemünknek, majd belegyalogolnak a szakadékba, hiába könyörgök kétségbeesetten, ne menjenek arra. Jó, de nincsen érzékszervünk az égi dolgokra. Miért ne lenne? Olykor hallunk bizonyos hatodik érzékről, amiről sokféle elképzelés terjeng, mint megérzés, intuíció, tudatalatti, sugallat, még az álmainkat is meg akarjuk fejteni. De ide sorolhatjuk a lelkiismeret fogalmát is, ami egy olyan érzék, amit a mai világ igyekszik a végsőkig tompítani, elég sok sikerrel. Már ott tartunk, hogy sokak számára olyan, mint süketeknek egy szimfónia. A hétköznapi érzékeinket is oly szinten el lehet tompítani, hogy számunkra megszűnik a világ azzal érzékelhető része. Eszünk, készítünk és forgalmazunk olyan tömegételeket és italokat, amelyek elfeledtetik azt, mi is az, hogy finom vagy ízletes. Kétségbeejtő, amit látok még a jobb éttermek gyermekmenüjében is. Még csak kísérletet se tegyünk arra, hogy felnyissuk a gyermek szemét a világ szépségeire, miközben pont a szakmának kellene ebben élenjárni, mint ahogy komoly zenének is vannak nagykövetei, akik hivatásnak érzik, hogy a következő generációnak is legyen füle az igazi zenei értékekre.
Aki elnyomja a tudatalattiját, lelkiismeretét, megérzéseit, az kiiktat egy létező és igen jelentős részét a világnak. Mennyire jelentős ez? A vakoknak elég fontos rész hiányzik a környező világból, akik az ízlelésüket veszítik el, az is nagy veszteség, de együtt lehet könnyebben élni vele. De láthatjuk a környezetünkben is, milyen mikor vak vezet világtalanokat és milyen, mikor látó ember.
Aki azonban szakmájánál vagy érdekelődésénél fogva fejleszti ezt az érzékét, annak feltárul az egyetemes és oszthatatlan világ, ahol ez a láthatatlan, tapinthatatlan rész megjelenik és megmagyaráz minden közvetlenül érzékelhető történést. Olyasmi, mintha látásunk vagy tapintásunk érzékelné az elektromos áramot a falban húzódó vezetékben és rögtön tapasztalhatóvá, érthetővé válik, miért lesz világosság, ha elfordítunk egy kapcsolót. Az égieket látók számára szintén magyarázható lesz a világban sok irracionálisnak nevezett jelenség, ami kifejezetten logikusnak lesz tapasztalható, hiszen a világ teljes rendjének megismerésének fényében eltűnik az irracionalitás, sőt, az lesz irracionális, aki ezzel a „háttérrel” nem foglalkozik.
Természetesen, sok nem látható, érzékelhető terület van még a világban, amit az ember ügyesen tesz láthatóvá, mérhetővé mindenféle eszközzel, de annyi bizonyos, hogy akár a teremtést, akár az evolúciót, vagy éppen mindkettőt kérdezzük, bizony, mindent megadott nekünk a túléléshez, amire szükségünk van. Ehhez a túléléshez pedig talán minden szervünknél fontosabb ez égieket látó képességünk, mert döntő hatása van jólétünkre és túlélésünkre, fizikai és lelki értelemben egyaránt.
Aki fejleszti ezt az érzékét, az talán még ténylegesen is megláthatja az ég, sőt, a Föld szentjeit, angyalait is. Mindenesetre, azt javasolnám, hogy ne a szemünket meregessük ezért, hanem azt, az ismeretlen elhelyezkedésű szervünket, ahol a lelkiismeret, megérzés, tudatalatti lakozik, mert ott lesz ujjongás élmény, ha Jézus jelen van és ott lesz sötétség, hideg érzet, még a napsütésben is, ha távozik.
Ennek a szervnek a fejlettsége magyarázza, ha egyesek jobban szenvednek bizonyos helyzetekben másoknál, pedig talán nem is ők a szenvedő alanyai a történetnek és miért ujjonganak jobban másoknál, még a történet nyerteseinél, igazi haszonélvezőinél is, mert benne ez az ujjongás nagyobb örömöt kelt, mint akit éppen felkarolt a környezete vagy szerencséje.
Minden érzékszervünk tanulás révén teljesedik ki, de le is lehet butítani. Tartós sötétségben megvakulunk. Miként a nem használt szerveink elcsökevényesednek, így az érzékszerveink is. De ha ezt a szervünket fejlesztjük, akkor nagyobb boldogság birtokosai leszünk, mint a mesterszakácsok vagy hivatásos borkóstolók, akik érzékelésükben a poklot és a mennyországot is jobban megélik, mint az átlagos fogyasztók. Egy borásznak vagy mesterszakácsnak a mennyországa csodálatos dolog, de nem a teljesség öröme, míg az égi mennyország szemlélői azt az ujjongást élik, amihez nem kell drága bor vagy kaviár, viszont a legnagyobb szegénységben, nyomorban is elérhető.
Aki fejleszti „égi” szemeit, annak nem csak másképp néz ki nagyon a világ, de elviselhetőbb, sőt, szerethetőbb is lesz, mivel kibontakozik teljes szépségében és tökéletességében, miközben a sokaság folyamatosan botránkozik és forradalmakat forral, hogy minél nagyobb anarchiát keltsenek ott, ahol látásuk sincsen. Mintha világtalanok akarnák kijavítani a Mona Lisát.
Az ég tanulmányozása nem vigasz a világi problémáinkra, sokkal több, olyan magyarázat, amitől immár nincs szükség vigaszra.
2026. április
Be the First to Comment