Nagyon sok történet van mesékből és az életből, melyekből a figyelmes szemlélő ki tudja olvasni, hogy tevékenységeinknek a közfelfogás szerinti sikere mögött van egy másik megmérettetés, ami nagyobb hatással dönti el, hogy az adott törekvés a világ szemében elért eredménye áldott vagy éppen átkozott. Utóbbival nem szoktak foglalkozni, hiszen mindenki olyan szinten sikerorientált, még az üdvösségüket is feláldoznák, ami nem nagy csoda, hiszen nem is tudják, mit dobnak el. Pedig vannak, nem kevesen, akik visszaadnák a sikert, a dicsőséget, csak az árnyoldalától szabaduljanak meg.
Ezt már senki nem szokta meghallani, észrevenni. A bajnokok, győztesek, sikeremberek könnyei nem érdekelnek senkit, csak a siker. Még azt sem hallják meg, mikor figyelmeztetnek, el tudják mondani a diadal receptjét, de tisztában kell lenni az árával, azt vállalják-e? Sokan gondolkodás nélkül bólintanak, pedig még nem is tartanak annál a leckénél, hogy mindez mibe is kerül. De mit is csodálkozunk, hiszen rengeteg legenda van, hogy becsvágyó emberek a gonosszal is lepaktáltak, mert céljaik annyira elvakították őket.
Kevesen sejtik meg ezt az „árnyék” megmérettetést, mert csak a sikerre figyelnek, az áldás vagy átok vonzata senkinek nem kelti fel érdeklődését.
Hány ember volt a történelem során, akiknek szobrokat állítottak, dicsőítettek, miközben a közvetlen környezetük látta csak jó esetben, hogy ez mibe került és gondolkozott el rajta, vajon megérte-e? Akár neki, akár a környezetének. De általában azokat sem zavarta semmi, csak a sikert látták, még ha a dicsőséges a halálnál is rosszabbul járt, mert mindent elveszített, ami még az életnél is fontosabb. Lényeg, hogy felcsimpaszkodott a csúcsra, de onnan milyen mélységbe zuhant, azt már nem írják a krónikák. A hétköznapi becsvágyó ember, ha már bekapta a csalit, nincs az a kikandikáló hatalmas horog, ami elrettentené.
Lesajnálják a szürke kis embereket, akik viszont az árnyék „versenyben” hatalmas trófeagyűjteményt halmoztak fel, amit viszont senki nem lát, mert azokért nem a sugárutakon állítanak diadalíveket. Látszólag a világban semmit nem értek el, nem kerültek címlapokra, de akik a közelükben álltak, mégis csodálták őket. Hiszen nagyobb békét és boldogságot láttak rajtuk a legalantasabb sorsban is, mintha egy világot legyőző hadvezér lenne.
Szerintem, sokan talán azt sem tudják értelmezni, mi is az az áldás. Jókívánságnak tartják, én inkább olyannak tekintem, mint egy cselekedet, amiben olyasvalaki találja örömét, akinek mosolyától virágba borul minden és ha éppen a föld viharai mindent el is söpörnek, az Ő figyelme nem kerüli el a hánykódó ladikot.
Aki érezte ezt a mosolygó tekintetet a hátán, az könnyen lecseréli a világi dicsőségeket, kunsztokat, hiszen mit is jelenthet emberek millióinak mosolya, kedvessége, hízelgése, melynek alapja saját érdekük vagy kellemes bizsergésük, igazi szeretetet viszont nem nagyon hordoznak.
Mi is az az átok, ami ülhet törekvéseinken? Olykor meglepve tapasztaljuk, hogy vannak igyekvő emberek, akiknek minden balul sül el. Sokszor a cél még jónak is látszik, de valahol, valami mindig kisiklik és még a látszólagos sikertől is inkább kesernyésre fordul a szemlélő szája, nem hogy azé, aki a napot mozgatja fölöttünk. Olyan, mint mikor kilenc, tálba tört tojás után egy záptojás kerül sorra, amitől a kilenc szépnek látszó tojás megromlik és értelmét veszítve a világ hulladékhegyeit gyarapítja.
2024. szeptember
Be the First to Comment