Árbocrúd

Odüsszeusz, az ókori mitológia híres hőse, a szirének tengerén tette próbára magát. Az arra tévedők rendesen a szirének csábító dalától a habokba vetik magukat vesztükre. A mítoszt persze sokan nem veszik komolyan, abban az önbizalomban, hogy elég szilárdan állnak a lábukon, tudják, mit akarnak és mit nem, badarság ez az egész. Ennek megfelelően rengetegen meg is találták végzetüket arrafelé. Sokat próbált, ezért alázatot is elnyert, de az énekre kíváncsi hősünk embereinek fülébe viaszt dugaszolt, de magát csak kiköttette az árbocrúdhoz. A szirének vizein így meghallgathatta és túlélhette azok énekét, bár kétségbeesetten, de hiába szaggatta kötelékeit.

Napjainkban is gyakran tapasztalom, hogy roppant magabiztos, mondhatni kevély emberek kerülnek olyan helyzetekbe, amikor szinte észre sem veszik, hogy éppen maguk alatt vágják a fát vagy éppen teljesen ellenkező irányban száguldanak, mint amerre eredetileg tervezték. Az irányváltás fel sem tűnik számukra, mintha egész életükben az lett volna az cél, még akkor is, ha a hirtelen fordulatba majd belerokkantak. Gyakran megemlékezem a vágyainkról és félelmeinkről, amelyek a mai világban a tömegtájékoztatás és a boltok roskadozó polcai révén bőségesen gondoskodnak mindkét kategóriáról. Vágyaink és félelmeink gazdagságukban és intenzitásukban jobban fel vannak korbácsolva, mint valaha a történelemben. Sokrétű tapasztalataim szerint ezek az impulzusok oly erősen hatnak a földi halandóra, hogy még a világ megismerésében is gátolja, akadályozza. Nem is foglalkozik vele, hiszen ezek a késztetések egyértelműen noszogatják őket előre vagy hátra. Arra sincsen minimális józanság, hogy legalább egy pillanatra megálljon tájékozódni. Ha van pénzünk, azonnal megrendeljük az akciós haszontalanságot vagy éppen a csodaelixírt, amely védeni ígér olyan betegséggel szemben, amelyről a reklám megpillantásáig nem is tudtunk. Sokan ebben az impulzusáradatban vergődnek végletes szorongásban, mert attól félnek, hogy esetleg lemaradnak vágyaik kielégítésében vagy éppen nem hárítanak el minden veszélyt. Ebben való jártasságukat, buzgóságukat szinte erényként állítják be, miközben fulladnak beléjük és porlik el életük a hiábavaló szerzésben és menekülésben.

A mai jóléti társadalmak megteremtették maguknak a szirének tengerét, amelyen elvesznek a kevélyek. Az alázatosak képesek csak annyira is megtorpanni, hogy nem kell minden vágyuk teljesüljön és nem kell minden veszélyesnek, nehéznek látszó dologtól menekülniük. De amíg ki nem üresítjük magunkat vágyainktól és félelmeinktől és ezáltal elnyerjük a szabadságot, mégis mit tehetünk?

Az ókor üzenetét érdemes megfontolni.  Természetesen ahhoz kellene egy árbocrúd. Nem is akármilyen. Ha nem a véletlenre akarja bízni az ember, akkor beláthatná, hogy minél biztosabb, erősebb az árbocrúd, annál nagyobb védelmet ad. Vannak sokan, akik magukat tekintik árbocrúdnak. Ők a modern Münchausen bárók, akik azt hitették el a hiszékenyekkel, hogy a világban mi lehetünk az a biztos pont, amiből azt a sarkaiból lehet kifordítani, de legalább is a vízből kihúzhatjuk magunkat. Egy folyamatosan mozgó tárgynak az a kapaszkodó, amely rajta helyeződik el, sok reményt nem nyújt. Mint az anyósülés kapaszkodója nem a túlélés záloga. Sokan mégis úgy vélik, hogy nem kell a biztonsági öv, elég kapaszkodni. Nem is tudják elképzelni, hogy olyan erők léphetnek fel, amelyek sokszorosan meghaladják gyönge csimpaszkodásukat. Akik magukban keresik a kapaszkodót, azok észrevétlenül pörögnek a dimenziókban, szédülnek, szemük keresi a fogódzkodási lehetőségeket, de csak magukat látják, mivel magukkal vannak elfoglalva, ami érthető, mert nekik ők a világ középpontja. Ennél még az is nagyobb biztonságban van, aki csak egy frissen ültetett facsemetébe kapaszkodik. Ha esetleg valaki látja a világ valódi középpontját, ami körül fordul meg minden, annak jó magasra kell pipiskednie, de az valóban biztos pont. Ő is szédülni fog, mert a maga körül pörgő világ látványa elég rémisztő, nem beszélve arról, hogy ön- és közveszélyes tévelygésével még a jól kapaszkodót is elragadhatja. Nem elég erős a markunk még a világ legbiztosabb pontja megragadásához sem, féken nem tartott vágyaink és félelmeink könnyen elsodornak, csakúgy, mint az elszabadult hajóágyúk. Ő az az árboc azonban, amely belelát lelkünkbe és addig tart biztosan, amíg csak visszatükröződik gondolatainkban, mert az a jel az övéiről, melyeket ember számára ismeretlen hűséggel fog.

2024. március