Az elveszett bárányról

Egyik legmeghatározóbb evangélium, amely Isten és ember kapcsolatát szemlélteti. Sok üzenetét ismerjük. Például, hogy az Atyának mily fontosak az eltévedtek, azok visszaterelése a nyájba. Emberi gondolkodás szerint nem feltétlenül logikus, ha valaki egy elveszett bárány miatt magára hagy 99-et. Pedig az, még a mi gondolkodásunk szerint is. Nem leltározunk vajon nap, mint nap, mikkel is rendelkezünk, hogy megelégedetten hátradőlhessünk? Ha nem, sajnos többnyire csak az tűnik és értékelődik fel, ami hiányzik, elveszett. Tudatunkat kitölti ez a probléma és nem foglalkozunk a meglévő javainkkal. Ez olykor végzetes is lehet, sok mindenünk közül akár egyetlen elvesztése is romba döntheti életünket. Úgy érezzük, ennek az egyetlen dolognak a hiánya képes boldogságunkat megakadályozni és ezt gyakran meg is engedjük. Természetes emberi reakció, ha ilyenkor mindent otthagy az áldozat és csak azon van, hogy az elveszett dolgot megtalálja és visszaszerezze. Az elveszett dolgok felértékelődése eléggé emberi. Mi is úgy vagyunk vele, mindenünk háttérbe szorul, ha egy valamit elveszítettünk.
Érdemes ilyen szemmel átgondolni Isten és ember kapcsolatát. Azt gondolom ezen evangéliumról, hogy ez az eltévedt bárányról szól. Mi a helyzet azokkal, akik sosem voltak a nyáj része? Aki eltévedt, az tudja, ha minden kötél szakad, van olyan hely, ahol érdemes lenni. A nyájon kívül született bárányoknak mi az esélye?
Gondoljuk magunkat most az elveszett dolog helyébe. Képzeljük el, hogy most valaki rettenetesen aggódik értünk és igyekszik megtalálni. Egyik filozófus (Kierkegaard) értekezik arról, milyen az, ha egy bújócskában, egyszer csak nem akarnak minket megtalálni. Ez az igazi elhagyatottság, magány és sötétség.
Isten keres minket, de sosem erőltet semmit reánk. Kérésre, befogadókészségre reagál. Azt a lelket veszi észre, azon tud segíteni, amely megnyílik felé. Magunk is csak a bégető bárányt találjuk meg. Ezt úgy képzelem saját tapasztalatom szerint, még ha hitetlen is az ember, de végső kétségbeesésében fellő az égbe egy nem célzott, képzeletbeli segélykérő rakétát, akkor indulnak el a dolgok. Ez talán olyan, mint a bárány hívó bégetése. Persze, minél messzebb volt az ember Istentől, annál lassabban következnek be a változások. A visszfény nem rögtön látható, sőt igen sokára vehető észre, hiszen szemünk nincsen szokva e fényhez. Utólag értékelve, fájdalmasan hosszú ez a folyamat. Különösen azért, mert a fellőtt vészjelző rakétára
az ember nem is vár igazán választ, hiszen nincsen meg ez az élménye addigi életében. Mégis, visszatekintve látom az elindulást. Azt a pontot, ahol az ég régéfelé fordultam és akkor látszólag semmi nem történt. Ez csak a kezdet, utána még számtalanszor elveszítheti tekintetünk az alig pislákoló fényt, akár annyira is, hogy még az emlékét is elfelejtjük.
Kitartóan kérjetek, kopogtassatok! Mitől van az emberben dolgozó valami, hogy kell legyen a világban olyan rendezőelv, ami eligazítja az életben? Egyéni pályámon, ha valamit igazán sikerként tudok értékelni, hogy megtaláltam azt a számomra megnyugtató (ami persze egyben rengeteg izgalmat is tartogató) rendezőelvet, ami mindennél fontosabb. Fontosabb ez bármely szakmai, anyagi és bármily egyéb földi előrehaladásnál. Olyasvalami, amit érdemes feltérképezni, felkutatni, hiszen nem egyszerű és sokszor távoli mindennapi életünktől, tapasztalatainktól. Persze, azonnal, mikor az ember sikerről beszél, felmerül, vajon ez az én sikerem? Olyanformán siker, mint az ember esete, aki a sötétben botorkál, míg nagy nehezen
megtalálja az ajtót, kinyitja, mire beárad a fény. Ha valakinek volt ilyen tapasztalása, hát az tudja, mekkora sikerélményt jelent ez. Hajlamossá tesz arra, hogy felértékeljük magunk teljesítményét, noha a lényeg természetesen a fény.
Visszatérve az elveszett bárány történetre, ennek ritkábban értelmezett része maga a nyáj. Az elveszett báránynak nem egyedüli baja a pásztortól való eltávolodás, hanem a nyáj nélkül sem lehet az igazi. A bárány lételeme a nyáj, amelyhez a pásztor is tartozik. Nyáj nincsen pásztor nélkül, pásztor nem értelmezhető nyáj nélkül, a bárány pedig mindkettő nélkül valóban elveszett. A bárány nem lehet meg a nyáj nélkül. Amennyiben baja van a nyájjal, nem odatartozónak gondolja magát vagy éppen úgy gondolja, nem méltó helye van ott, akkor nagy bajban van. De az élet rendje, a pásztor és a nyáj természete olyan, hogy az eltévedt vagy éppen
szándékosan eltévelyedett bárányokat örömmel visszafogadja. Ezt tudnia kell a bárányoknak, bármerre is legelésznek. Ez fontos üzenet, mert a bárányok sokszor nem tudják, hogy nincsenek jó helyen. Kegyelmi pillanat az, amikor erre rájönnek.
A modern bárányok úgy gondolják, jól boldogulnak maguk is. Nincsen szükségük sem nyájra, sem pásztorra, legfeljebb olyan közönségre, aki ideig-óráig jó arcot mutat nekik, nem terhesek, nincsenek problémáik és felhőtlen szórakozást nyújtanak. Nem vállalnak nehéz sorsú, természetű társakat, mivel rövid az élet, ne vegyünk fölös koloncot a nyakunkba. Ezért bizonyosan nem érzik eltévedve magukat. Egy darabig.
Nem tudom, mikor vált negatívvá a „nyájszellem” kifejezés. Tény az, hogy nem minden nyáj és nem minden pásztor jelent boldogulást a bárányainak. Nem véletlenül említi az írás a jó pásztort, aki megismeri jószágait, miként azok is felismerik a jó pásztort. Vajon képesek vagyunk felismerni a jó pásztort? Vagy a nyájat, ahova érdemes tartoznunk? Egyáltalán, szükségünk van bármelyikre?

2018. február