Ártatlannak tűnő dologról írnék, az idealista gondolkodásmódról. Én is idealistaként indultam az életbe. Mindent a legszebbnek, a legtökéletesebbnek álmodtam. Mindent a legjobban csinálni, a legnagyobb egyetértésben, összefogásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben. De a világ nem akart így működni. Pusztultam bele és vettem fel a harcot a tökéletlenség ellen. Igen sok év és fájdalom kellett, hogy rájöjjek, az idealizmus igen sok szenvedés okozója és a világnak sem válik feltétlenül hasznára. Óvatosan megjegyzem, hogy az idealisták ideái esetleg nem is érdemesek a lángolásukra. De tételezzük fel, hogy abszolút etalonnak megfelelő ideák miatt szenvedünk, szenvednek a világ tökéletlensége miatt. Ennek mi a következménye? Harcban állunk mindenkivel, akik nem ugyanazon ideáknak rabjai.
Pályám első élményei közé tartozik, mikor kollégáim azzal fikáztak, hogy minek töröm magam, ők majd csak akkor dolgoznak, ha megfizetik őket. Ebbe az állapotba beragadva múlatták életüket. Meg tudtam volna halni ettől pályakezdőként. A másik nyomós érv a nem dolgozásra a feltételek hiánya volt. Szóval, a pályám kezdete egy rémálom volt. Azóta is gyakran találkozom azzal a hozzáállással, hogy ilyen körülmények között nem lehet dolgozni vagy nincsenek meg a feltételek. Valóban, külföldi ösztöndíjjal megtapasztaltam a jobb feltételeket. Ifjú Titánként az első beszélgetésen én irányítottam. Van számomra feladat vagy csinálhatom, amit gondolok? Az utóbbi iránt érdeklődtek, majd ebben maradtunk. Csak köhintettem egyet és minden másnapra megvolt. Négy hónap alatt többet alkottam, mint itthon 2 év alatt sem. Megismertem az ideális munkakörülményeket. Miért is nem ragadtam ott vagy másutt és miért maradtam az itthoni „ingoványban”? Nem a hitem irányított, mert nem volt, csak az, hogy nem akarnék kint maradni, arról álmodtam, hogy ide itthon is el lehet jutni. Akkor, még nagyon gyarló és nagyon hitetlen fejjel is arra jutottam, hogy a feladat nem okvetlenül az, hogy az ideálisan legjobb körülmények között a legjobb dolgot csináljuk és a legnagyobb eredményt érjük el, hanem az, hogy ami van, abból hozzuk ki a legtöbbet. Ami azt jelenti, hogy esetleg több energia megy a feltételek megteremtésére, mint magára a munkára. És ha az ember ezt a hazájában teszi, az érdemes lehet az erőfeszítésre. Nagyon hálás vagyok az Istennek, a Gondviselésnek, a Szentléleknek, hogy mély hitetlenségemben is olyan felismeréseim, döntéseim születtek, mintha mély hívő lennék. Még életem legnagyobb hibáit is úgy követtem el, hogy haltam beléjük.
No, de vissza az idealizmushoz. A tökélyre törekszünk és ezért a tökéletes feltételeket keressük hozzá. No, de mi a nagyobb kunszt, egy amerikai egyetemen dolgozva Nobel-díjat szerezni, vagy egy „elmaradottabb” helyen lendíteni előre a közjón, a közgondolkodáson?
Sok népi bölcsesség ad gyakran iránymutatást. Sza.ból nem lehet várat építeni. Tényleg nem? A magyar kutatók, fejlesztőmérnökök nem csak azért sikeresek a világnak fejlettebbnek tartott részein, mert jó az örökölt talentumuk, hanem mert a nélkülözésben edződtek. Ezért mindent sokkal hatékonyabban, olcsóbban és célratörőbben valósítanak meg.
Hitben minden nagyon másként néz ki. Isten nem azt várja el tőlünk, hogy legyünk a világ urai, legyőzői. Hanem ott, ahova születtünk, ott állítsuk be a világcsúcsot! Hogy mit, hova juttatunk el a rendelkezésre álló keretek között, az számít. Pályám nem egy szakaszán emlegettük kollégáimmal, hogy pénzzel a hülye is tud eredményeket elérni, pénz híján izgalmas a kihívás!
Az idealizmusnak vannak egyéb hátulütői. Tökéletességet vár el ott, ahol nem lehet. Ezért nem tud továbblépni. Voltak rendszerek is, amelyek olyan idealisták voltak, hogy nem létező mechanizmusokra építettek. Ezek nagyon pusztító világok voltak. Szép eszmék, amelyek a világban nem működnek.
Életem legnagyobb felismerése, ami hívő embernek talán nem olyan döbbenetes, hogy életpályánk sikeressége nem ott mérhető le, hogy hány kitüntetést kaptunk, esetleg Nobel-díjat, hány céget vittünk sikerre, mennyi pénzt, vagyont halmoztunk fel, mekkora sikert, elismertséget és dicsőséget, hány diadalívet építettünk fel. Azaz, mennyi földi és anyagi sikert értünk el. Életem legnagyobb sikerének azt tartom, hogy eljutottam a hitre. Máskor fogom ezt is taglalni, mennyire az én eredményem ez, most ebbe nem bonyolódnék bele. Röviden csak annyira emlékeztetném az Olvasót, hogy ugyan mit érhetünk el az életben pusztán a magunk erejéből? Mindenesetre, magunk részéről a legnagyobb teljesítmény, hogy beadjuk a derekunkat és figyelünk Isten szavára.
Az Ő szemében más a karrier, a siker. Legjobb példák egyike, ami eszembe jut, miként lehet akár egy koncentrációs táborban is nagy karriert befutni. Nem ideálisak a feltételek, még csak nem is reménykeltők a körülmények. Van, akinek még itt is sikerül. Szent Maximillian Kolbe Auschwitzben mutatta be ezt. Röviden, egy tizedeléses büntetés alkalmával egy kétgyermekes családapa helyett jelentkezett be az éhhalál ítéletre egy rab szökése miatt. Sorstársait két hétig tartó imádsággal és énekekkel kísérte halálba.
Hosszasan sorolhatnám az idealizmus hátulütőit még. Vannak sokan, akik azért nem mennek szavazni, mert nincs számukra tökéletes párt, eszme. Vannak, kik azért élnek magányosan, mert nem találták meg az „igazit”. Sőt, sokan vannak, akik azért nem lépnek az igaz és üdvözítő útra, mert azon rengeteg bűnössel találkoznak.
Szaktanácsadóként, egyre gyakrabban, szakmai kérdéseken túl, emberi ügyekben is segítenem kell. Biztatom kollégáimat az együttműködési zavarok esetén, hogy olyan türelemmel, kitartással és alázattal kezeljék kollégáit, ügyfeleit, mintha egy lakatlan szigeten kellene megszervezni a túlélést a hajótörést túlélő elmebetegekkel. Ez a túlélés kulcsa. Az életben semmi nem ideális. Sem az emberek, sem a rendszerek, sem a körülmények. Sajnos, be kell vallanunk, hogy mi sem vagyunk ideálisak, gyakran a céljainkhoz pláne nem. Isten céljaihoz viszont mindenki ideális, feltéve, ha felismerik és követi az Ő szándékát.
2018. október
Be the First to Comment