Az igazi gazdagság

A bogdányi hagyományos búcsú közepette ismét elgondolkoztam azon, miért is olyan nagyon jó itt. Sokan küszködünk létbizonytalansággal, adóssággal, munkanélküliséggel, otthonunktól távol vagy olyan munkát kell végezzünk, amit utálunk. Egészségi és magánéleti problémával birkózunk, szenvedünk párunktól, gyermekeinktől, szüleinktől, tanárainktól, kollégáinktól vagy csak egyszerűen nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Amíg a fenti problémáktól szenvedünk, addig még megértjük, sőt sajnáljuk magunkat, de ha éppen nem állnak fenn ezek a helyzetek, akkor vagy csinálunk magunknak gondot vagy értetlenül állunk az előtt, miért is vagyunk boldogtalanok? Ma a bogdányi búcsúrendezvények közepette felötlött, hol is rejlik az igazi gazdagságunk. Számos helyen éltem az országban, de ilyen emberi gazdagságot, mint itt, még nem tapasztaltam. Mindenhol vannak értékes emberek, sőt, minden ember értékes! Ez az érték akkor válik gazdagsággá, ha egy picit is, de megosztja magát a közösségbe. Gondoljuk át, hogy ez a közösségi gazdagság, amit érzek, érzünk, mennyi embernek köszönhető. Mindnyájan beleraknak valamit a „közösbe”. Van, aki a templomot díszíti virágokkal, van, aki a padokat rakosgatja, van, aki főz a különböző közösségi rendezvényeken, vannak mesteremberek, vállalkozók, akik szívesen besegítenek. Vannak, akik szinte hivatásszerűen civil egyesületekben tesznek a közért. Van, aki a piacot viszi a vállán, más csak a szemetet veszi fel a bicikliúton. Rengetegen zenélnek, táncolnak, szórakoztatnak. Sorolhatnám a neves és névtelen, egyesületi vagy egyéni színekben valami picit vagy rengeteget hozzátevőket közös örömünkhöz. Ezek a közösségi szereplések, közreműködések nem mindig felhőtlenek, nehézség- és akadálymentesek. A búcsú miséjén sokszor elhangzott a rizikó kifejezés. Igen, ha csinálunk valamit, bármit lépünk az életben, ha kijövünk a sötétből, a pincéből, annak kockázata van. Érdekes módon, ha valamilyen ténykedésünk ezer támogatót vonz, de egy ellenzékünk van, az jobban fáj, mint amekkora az örömünk a sikerben. Pedig ilyen a világ, sokfélék vagyunk, sokféle ízléssel, világnézettel. Még a legprofibb, legdemagógabb politikusoknak is igen nehéz olyat tálalni, amiben nem oszlanak meg a vélemények, tetszések. Jézus maga is, saját bevallása szerint is rendkívül megosztó volt. Megosztó gyakran, mert a szép elvekkel sokan, ha egyet is értenek, mégis idealisztikus, utópisztikus, egyben elérhetetlen, megvalósíthatatlan eszméknek tartják. Ő azonban mindezt az életünkbe kívánja, ami már ellenállást, ütközést okoz. 

De kanyarodjunk vissza azokhoz, akik tesznek valamit a közösbe. Közhely, de aki dolgozik, az hibázik. Vétlenek csak a tétlenek. Különösen nehéz, ha közösen, együtt tesznek valamit. Aki emberekkel dolgozik, tudja, hogy az együttműködés nem egyszerű, spontán dolog. Még sok éves ismeretségeket, barátságokat is próbára tesz a közös munka.
A közért végzett, önkéntes munka egyben azt jelenti, hogy közös gazdagságunkat növeljük. Az egyéni értékek összeolvadva széppé, kedvessé teszik életünket. Ez pénztől, életszínvonaltól teljesen független dolog. Gyakori megfigyelés, olykor a levegőbe lőtt kritikaként is elhangzik, hogy általában ugyanazokat az arcokat látjuk a különböző rendezvényeken. Legyen ez kulturális vagy egyházi program. Ez nem véletlen. Ők azok, akik tudják, ha történik valami a faluban, abból kár kimaradni és nem azért, mert világhírű, fantasztikus produkciók vagy sportesemények jönnek ide, amelyek kihagyhatatlanok (és ingyenesek).
Felvetődik bennem, hogy kik nem élnek ezzel a gazdagsággal, kik hagyják ki ezeket az örömöket? Kik fosztják meg magukat ettől az élménytől? Vannak, akik nem is tudnak róla. Nehéz elképzelni, de van ilyen. Megértek élethelyzeteket, vannak, akik úgy dolgoznak egész nap, hogy mellé még utaznak 2-4 órát. Ők bizonyára nem látnak ki ebből és örülnek, ha összeszedik magukat a következő napra. Érthető, nem ismeretlen számomra a helyzet. Belekényszerül az ember egy olyan mókuskerékbe, amiből kilátni sincs esély. Vannak, akik tudnak róla, esetleg meg is mártóztak ebben, de mivel itt is emberekbe botlottak, azaz más elképzelésekbe, hibákba, esetleg valós vagy vélt sérelmet is elszenvedtek, ezért inkább kitolattak ebből és messziről és keserűen fricskáznak mindent, ami történik. Az önkéntesség, a közért felajánlott munka nem azt jelenti, hogy mindenki leborul előttünk, mindenki megdicsér és mindenki tömjénez. Ez ugyanolyan ténykedés, mint az élet egyéb területein. Dolgozunk, tesszük vélten jó dolgainkat, amire kapunk visszajelzéseket. Jogosakat vagy igazságtalanokat. Objektíveket vagy éppen irigységből és féltékenységből származóakat. Olykor egyedül maradunk véleményünkkel, álláspontunkkal, ambícióinkkal. Mit tehetünk? Megsértődünk, visszavonulunk, duzzogunk vagy alázattal elfogadjuk ezt és türelemmel, békével és szeretettel toljuk a magunkét, hátha egyszer társakat, támogatókat találunk. Aki nagyon mást képvisel, mint a többség, az számíthat ellenállásra, de ha hisz az igazában, dolgozzon a többiek meggyőzésén is. Ha megsértődünk, duzzogunk, kizárjuk magunkat rengeteg jóból és egyben feladjuk igazunk elismertetését. Kívülről kritizálni azt jelenti, az illető egy fikarcnyit nem tesz bele mást a közösségbe, mint savat, mérget, rosszindulatot. A közösségi boldogság perceit is igyekszik megmérgezni, mert nem találja benne a helyét. Aki a negatívat keresi az életben, megtalálja. Aki a pozitívat, ő is. Keressetek és találtok…
A Szentírásban, a Teremtés könyvében Ábrahám alkudozik az Úrral, hogy ne veszejtsen el egy bűnös várost, mert ott élhetnek igazak is. A végsőkig eljut, alig pár igaz lélek esetén is az Úr irgalmas lesz. Ez jutott eszembe egy igazán szép élményt keltő zenei előadáson, hogy ha az Úr most nézne le ránk, bizonyára rengeteg igazat látna. A művészet illúziókeltés, amit a világban, a munkámban tagadok. De a művészek által keltett illúziók elhitetik velünk, hogy ismerjük a szépet, a jót, tudunk szeretni és tagadjuk a gonoszt. De az illúzió elmúltával, képesek vagyunk erre emlékezni?

2016. augusztus