Szent István királyunkról való megemlékezéseinkben elsősorban a legnagyobb elért eredményeiről, az államalapításról és a kereszténység felvételéről esik szó. Életkori sajátosságainkból fakadóan azért érdekesen más és más oldalát láthatjuk felragyogni ennek a munkásságnak. Az utóbbi időben igen sokat foglalkoztat magam s mások életpályáján végigtekintve, a vívmányok, eredmények átadása. Az ember boldog, ha egy életutat úgy zár le, hogy látja az elért sikereket, amiket sosem remélt és elszámol a kudarcokkal is, amelyek gyakran hasznosnak számíthatnak a végső elszámolásban és mindezeket, a velük járó tapasztalatokkal továbbadhatja. Szent királyunk esetén a nemzetet évezredre pályára állító alapkőletételek óriási, tömegek sorsát meghatározó eredmények voltak.
Ha végignézek sikeres emberek, közösségek, vállalatok óriási teljesítményein, azokra akár örökké emlékezhetünk, mégis gyakran nem marad utánuk más, mint egy emléktábla, lexikon bejegyzés, míg az anyagi, szellemi eredmények eltűnnek a következő generációk számára. Az ember élete legnagyobb részében a sikereken munkálkodik és nem nagyon merül fel azok továbbadására való szándék. Ez gyakran talán túl későn jelenik meg, mikor az alkotások már megvannak és kiderülhet, minél nagyobb értékről, teljesítményről van szó, annál nehezebb az átadás.
A következő generáció, akár a közvetlen örökösök, olykor nem is látják az igazi kincset, legfeljebb piaci értékét, amit lehetne nyerni az eladásból, de az igazi jelentőség rejtve marad. Sőt, akár az is előfordulhat, hogy hiábavalónak, értelmetlennek tekintik, amit a kuka mellé raknak ki vagy, amiért nem is érdemes egy kapavágást sem tenni.
Ezért, már elnézést a szubjektív rangsorolásért, a nyilvánvalóan hatalmas eredmények mellett számomra legértékesebb dolog a továbbadás képessége vagy éppen jelensége az ember lehetőségeihez képest.
Szent Imrének írt intelmei a kormányzásról, számomra örök bölcsességű hagyaték, amit a sikeres uralkodó hagy hátra a trónörökösnek és bátran állíthatom, az utókornak a vezetés tudományáról általában is. Nem tudhatjuk meg, Imre herceg mennyire élt volna ezzel vagy csak, ahogy manapság divatos, hajította volna maga mögé, az újabb és felvilágosultabb és egyben bölcsebbnek vélt generációnak a hanyagságával. Ennek kis valószínűséget adok, mert Imre is szentté vált és a szentekre jellemző alázatosságban, minimum megfontolta volna az intelmeket.
Esetében ezt a hagyatékot nagyobb jelentőségűnek tartom, mint magát az ország vezetésének megöröklését, hiszen ez adta kezébe a bölcsességet, tudást, értelmet, hogy azt az országot egyáltalán megtarthassa, de gyarapítsa is. Ez olyan, mint a hal helyett háló adását a rászorulónak, hiszen nincsen az az anyagi vagy szellemi gazdagság, amit ne lehetne szétszórni, elkártyázni, eltékozolni, viszont annak megtartásának, növelésének tudománya sokkal nagyobb kincs, hiszen a nulláról is segít újraépítkezni, mint láttuk többször is történelmünkben.
Az átadásnak egy másik igen jelentős, egyesek szerint szimbolikus, mások szerint, hitük szerint gyakorlatias mozzanata, a Szűzanyának való ország felajánlás. Ez igen csak megosztó kérdés lehet napjainkban, hiszen manapság igen sok sikeres és nagyhatalmú vezető elveti még a gondolatát is annak, hogy „országlásában” szerepet adjon az égieknek. Komoly terhet is jelent számukra, hogy saját maguk hordozzák ezt a felelősséget. Szent István örökös nélkül maradva, megtette ezt a felajánlást, és ahogy végignézek történelmünkön, ennek köszönhetjük létünket. Legalábbis azok szemében, akik a világban felismerni vélik az égiek közbenjárását. Pragmatikus, hogy ne mondjam, materialista gondolkodásúaknak ez talán ott lehet észrevehető, hogy a legnagyobb pusztítások után, a Máriába kapaszkodók részesei lesznek ennek az örökségnek.
Az átadásra történt megfigyeléseim azt is feltárták, hogy egy testamentummal, végrendelettel és egy kézikönyvvel nem adhatók át tudományok, készségek és főleg terhek, felelősségek. Ezt futás közben, mint egy stafétabotot lehet csak átadni, ami azt jelenti, hogy az örökösnek is kellő sebességgel kell futni, hogy ez megtörténhessen. Gyerekkorától felkészíteni, felkészülnie kell, hogy mindazt a készséget, erőt, nyomatékot fel tudják venni, ami ehhez szükséges, de különösen a terheket, felelősséget, amiket nem lehet hirtelen ötlettől vezérelve, az utód felnőtt korában átadni, átvenni.
Átadásnál a jólét káros mellékhatásai ellen is kell felkészíteni, melyek: kevélység, egoizmus, önteltség, önzés, telhetetlenség, türelmetlenség, balgaság, anyagiasság, ítélkezés, botránkozás. Hogy csak néhányat említsek. Helyettük fejlődjünk és fejlesszünk alázatra, megbocsátásra, irgalmasságra, bölcsességre. Ezek nem csak az átadásra, de a megtartásra is nélkülözhetetlen irányelvek.
Ha valaki gyermekkora óta szokva van a korai keléshez, mert feji a család teheneit, annak nem lesz trauma a gazdaság átvétele, hasonlóképpen az egykori nemesség, arisztokrácia, nagypolgárság csemetéi is csak így voltak képesek átvenni a vagyon, birtokok, gyárak, alárendeltek, alkalmazottak, a hatalom és uralkodás terhét és felelősségét. Kívülről ez nem látható, mindenki csak irigyli az örökséget, de a vele járó terheket nem. Pedig gondoljunk bele, a hirtelen szerzett hatalom, vagyon mennyi felkészületlen embert nyomott agyon, mint egy lottó főnyeremény vagy korai kinevezés egy posztra. Sokuk a kevélységükben erősödtek és ezért érte a vesztük, de aki alázatban emelte fel terhét, annak is komoly erőfeszítés ellenére is gyakran követelte életét, mintha valaki edzés nélkül akarna mázsás súlyt emelni. A szabadságukban gyakran letört, kifosztott nemzetek, mint a miénk, különösen híján vannak az átadás készségének, ezért kiváltképp értékelni kellene a múlt értékes gyakorlatát, tapasztalatait, amelyek igazolták érvényességüket a történelemben.
A nemzetek letörésének kiváló módja nem csak a kirablása, szabadságának korlátozása, de az átadás készségének megnyirbálása. Jellemzően azoknak a rétegeknek az üldözése, akiknek van mit átadniuk. Ilyenek a vagyonosok, arisztokrácia, valódi, kreatív és önálló gondolkodásra képes értelmiség, egyház és követőik. Ezt jó észben tartani, hogy már, mikor gyarapszunk anyagiakban, szellemiekben, értékekben és hitben, már gondoskodjunk az utódlásról, mert halálos ágyunkon már hiába esketjük fel örököseinket az átvételre, továbbvitelre, sem akaratuk, sem képessége nem lesz rá, de az eskü agyonnyomhatja őket csakúgy, mint az átadott feladatok.
Gyakran emlegetem a tulajdonosi szemlélet elsajátítását, hogy feladatainkban, beosztásainkban a közért végzett tevékenységünkben felelősséget vállaljunk anyagiakért, emberekért, értékekért és eszményekért. Szent István intelmeivel kínált stafétabotjához iparkodjunk felnőni, felnevelni, hogy örök értékű tapasztalatait a köz, a nemzet javára fordítsuk és betöltsük küldetésünket. Amit nehéz felismerni, de bizonyosan nem rólunk szól.
Festő büszkeségünk, Csontvárynak örökösei autótakaró ponyvaként próbáltak hasznot húzni a hagyatékából. Vajon, Szent Istvánnak, mi milyen örökösei vagyunk? Tisztában vagyunk vele, méltók vagyunk rá vagy elkártyázzuk úgy, hogy tizenkilencre is lapot húzunk? Esetleg még a húszra is?
Isten áldja meg a magyart! A továbbiakban is…
2026. augusztus
Be the First to Comment