Mindennapos és talán öröktől fogva megosztó kérdéseink ezek. Olykor csak közfelháborgást okoznak, de napjainkban akár tömegek életét is kockáztatják, ha épp nem egy újabb világháborút. Régmúlt idők cél és eszköz kérdéseit talán ne ítéljük meg napjainkban, hiszen a közelmúlt történelmét sem vagyunk képesek tisztán látni, de még a jelent sem látjuk egyformán. Jól tudjuk, hogy valóságérzékelésünket a legegyszerűbb dolgokban is alapvetően befolyásolja érzelmi, hangulati állapotunk, előítéleteinkről, tapasztalatainkról nem is beszélve!
A hit terjesztése, védelme nem mindig válogatott eszközökben és nem mindig volt egyéb felsőbb érdekek érvényesítésétől mentes. Minden korok vezetői gyakran visszaéltek vele, hogy az egyház (Isten) nevében…, más korokban a haza nevében…, újabb korokban a pártunk nevében, majd legújabb korokban az EU nevében intézkedtek. Ez nagyban tehermentesítette őket, hiszen további magyarázatot nem igényeltek döntéseik, esetleg az oktalanokat egyéb, még kevesebb agymunkát igénylő eszközökkel győzték meg.
Nem szabad elfelejteni, hogy az egyház és a hit gyakorlása sem volt mindig szabad választás. Ilyen a történelem, egyes korok erőszakkal térítenek, más korokban erőszakkal térítenek le. Azt se felejtsük el, hány szelíd, jó szándékú hittérítő végezte másképp gondolkodók kínpadjain, keresztjein, üstjeiben. Mondjuk, hogy egyezzünk ki egy döntetlenben? Ez a fogat fogért rendszerben történő megoldás lenne, amit elsősorban a hitért meghalt áldozatok elleneznének leginkább. A kérdésnek az a feloldása létezik számomra, ami be ill. visszaterelt a nyájba: a hit terjesztése, gyakorlása emberi. Azaz, hibákkal, tökéletlenségekkel, sőt akár bűnökkel is terhelt lehet! Ettől roppant fontos elvonatkoztatni, hiszen a hit, az út, amire Isten hív minket, az az ember fölött áll. Ez az út nem virágos, győzedelmes diadalmenet, hanem keserves kereszthordozás, ami során sok hibát, bűnt kell elszenvednünk és elkövetnünk, míg továbbléphetünk.
Felelős embernek mi lehet a célja? Felborogatni, kétségbe vonni, szétzilálni mindent, ami az embereknek a mai világban még esetleg valami tartást adhat? Persze, vonjunk kétségbe, kérdőjelezzünk meg mindent! Ezt teszem naponta, mint kutató és mint zaklatott világban bolyongó, viszonylag gondolkodó lény. Ha nem építünk fel másik világot, másik üzenetet, akkor mit érünk el? A gondolkodás szabadságát? Nekem megadatott az a gyötrelmes, bár csodálatos élmény, hogy nem neveltetésből, nem megszokásból jutottam oda, ahol tartok, hanem szabad gondolkodásból.
Ifjúságomban is sokat hallottam, hogy a vallás megbéklyózza a szabad cselekedeteinket, gondolatainkat, akaratunk ellenére kényszerít természetellenes dolgokra. Rendben, lehet úgy látni dolgokat, hogy a hívő ember, még ha meg is botlik, szigorú keretek közé van terelve. Van balszerencsém rengeteg „szabad gondolkodó” fiatalt és időset ismerni, aki ugyan „szabadon él”, de mindennapos rettegésben. Saját példámon, sorsomon is meg kellett tapasztaljam, hogy valóban így van. Isten roppant tapintatos, ha valaki kizárja életéből, akkor azt nem zavarja. Ha valaki picit beengedi, akkor gyökeresen változik az élete. Sok fiatalembert ismerek, még tehetségeseket is, akik tele vannak félelemmel, rettegéssel a holnaptól, a jelentől és fájdalmakkal teltek a múltból, pedig életvonalukban semmi különösebb tragédia nem látszik. Kétségbeejtőnek tartom azt a helyzetet, mikor fiatal, egyébként tetterős emberek pánikbetegek, szoronganak és szinte cselekvőképtelenek, bénultak a félelemtől. A „szabad” élet művelhető, folytatható, de értelmetlen iszonyatos energiák és megpróbáltatások árán. Ez már csak azért is így van, mert magányosan űzi az ember, a céljában, bármilyen eltökélt, bizonyos senki sem lehet. Előfordulhat az is, hogy egész életet fordítanak rossz irányba, értelmetlen dolgokra. Erre a stratégiára különösen jellemző az anyagiasság: örömforrást, boldogságot csak az anyagi világtól remélnek. Hiába a rengeteg kitűzött és elért cél (legtöbbször bármi áron), nem világosodik meg, hogy rossz helyen keresgélnek. Az anyagi világ kudarcai persze könnyebben magyarázzák boldogtalanságunkat, ez nem kelt töprengést. Esetleg az életút végén jöhet egy kétségbeesett felismerés, hogy mindezt, amit itt anyagiakban felépítettünk, vagy amiért küzdöttünk, de nem értünk el, itt kell hagyni.
A hitet nem lehet átadni, csakúgy, mint a tapasztalatot sem. Csak a példákban reménykedem, amelyek engem is meggyőztek, ezért is tartom fontosnak, hogy a szuperhatalmak inkább példájukkal, társadalmi fejlettségükkel járjanak elöl és „térítsenek” botorkáló, háborgó, tévúton járni látszó társadalmakat. Persze a fejlettség megítélése nem egyszerű. Manapság terjedőben van a fenntarthatóság fogalma, mint a társadalmi fejlettség egyik jellemzője. A törzsfejlődésben, az evolúcióban, sok bajom volt tanulmányaim során is azzal, hogy mi tekinthető fejlettebbnek. Általában a legutóbb megjelent, a korábbi szervezetekből kifejlődő (a szó is a fejlettebb irányt sugallja) fajok tekinthetők fejlettebbeknek (modernebbeknek). Ha ide bevezetjük a fenntarthatóság fogalmát és értékeljük a fajok túlélését vagy a környezetükkel kialakított összhangjukat (ami szorosan kötődik az előzőhöz), akkor azt kell lássuk, hogy élnek körülöttünk és nem kis számban, olyan fajok, amelyek már rettenetesen régen itt vannak a földön. Sokan ugyanakkor kihaltak és van egy ambíciózus faj, amely magát a legfejlettebbnek kiáltja ki, bár igen csak fiatalka. A különböző emberi társadalmakat is összevethetjük. Több ezer éves kultúrák is léteznek szinte változatlan formában, akiket primitíveknek mond a nagy arcú nyugati civilizáció. Ugyanakkor ezek a kis társadalmak igen korlátos erőforrások közepette ezer éveket leüzemeltek. Ránézésre boldogság és szabadság szintjük jobbnak mondható, mint a nyugati emberé, aki hihetetlen kifinomultsággal él az anyagi világ csúcsán úgy (rabként), hogy közben a szellemi világ sötétségében kínlódik. Nyugtató és drogfüggőség, szenvedélybetegségek és a legdurvább deviáns és patológiás viselkedések árulkodnak erről, a pszichoszomatikus betegségek végtelen választékáról már nem is beszélve. Ezzel szorosan együtt figyelhető meg, hogy lassan már reprodukálni sem képes magát, hiszen az anyagi ambíciók ezt nem engedik ill. a stressz szintje és életmódja biológiailag teszi alkalmatlanná a szaporodásra. Él úgy bőségben, hogy igen közel a fenntarthatóság vége, hiszen mind az erőforrások, mind pedig a környezetszennyezés tekintetében igen gyorsan csattani fog a valóság.
Rombolni mindig könnyebb, mint teremteni. Legyen ez a fizikai világban, homokvárakat felrugdosva, rakétákat lődözve, vagy a szellem világában, ideákat, eszméket mocskolva, lerántva hatásvadászat vagy politikai célok kedvéért. Homokvárat vagy akár városokat pedig könnyebb építeni, mint embereknek pozitív, alkotó, teremtő, egészséges világképet: hitet a jelenben, a jövőben és a múltban. Mindenek felett pedig, békét adni mindennapjaiknak!
2013. szeptember
Be the First to Comment