Hétköznapjainkban nehezen látjuk, emberi kapcsolatainkban mennyire egymásra vagyunk utalva. Még a párkapcsolatokban sem értjük meg, hogy nem lehetünk boldogok a másik kárára. Nem is nagy csoda, neveltetésünk ritkán olyan, hogy add oda mindenedet annak, aki csak szemet vet rá! Vagy bocsáss meg mindent azonnal, ha megbántanak, megkárosítanak vagy csak szeretetlenül viselkednek veled! Sokszor észre sem vesszük, ha megbántjuk a másikat, ártunk neki vagy szomorúságot okozunk. Élhetünk a legnagyobb lelki békében, miközben elefántként közlekedünk a porcelánboltban. Időnként azonban mégis megfigyelhetjük magunkban a haragot, sértettséget és ezekre adott gondolatainkat, válaszainkat. Ha éppen valamilyen fájdalmat szenvedünk el a másiktól, kinek jutna eszébe az ő bajaival, igényeivel, szomorúságával foglalkozni? Gyakran első gondolataink a méltányos és arányos vagy akár aránytalan válaszcsapáson járnak, hogyan tudnám enyhíteni fájdalmaimat a nemes bosszúval. Elég gyakori az is, hogy a fájdalmunk alapja valójában nem is létezik. Nem rövidítettek meg, nem mondtak rosszat rólunk, nem is történt meg a sértés, csak mi feltételezzük, gondoljuk.
Egymástól vagyunk függő helyzetben. Maguk között sokat torzsalkodó, vetélkedő munkatársaknak szoktam egy példabeszédet emlegetni. Gondoljanak bele, hogy egy hajótörést szenvednek és szerencsésen partra vetődnek 10 másik túlélővel, akik történetesen mind egy szálig súlyosan fogyatékos és igen nehéz természetű ember. Nos, mint egyetlen, magát ereje és képességei gazdag teljében képzelő embernek két lehetősége van. Faképnél hagyja ezt a rémületes csapatot (egyben cserbenhagyva is őket) és leéli hátralevő életét a szigeten lévő dzsungelben vagy vesz egy mély lélegzetet és megpróbál velük összefogva végtelen türelemmel, alázattal és szeretettel összetákolni egy tutajt, amivel van csak lehetőségük és csak közösen eljutni a távolban látható lakott partokig és ezzel megmenekülnek mindnyájan egy értelmesebb lét számára.
A valóságban ez nem is annyira fantasztikus történet. Sok olyan meg nem értett emberrel találkoztam, aki azon panaszkodott, hogy mindenhol csupa rosszindulatú hülye közé került, senki soha nem hallgatott rá, sehol nem ismerték el, ezért sehol semmire nem jutott, persze mindenki másnak a hibájából. Boldogtalan és sikertelen az élete, mert az egész világ ellene van. Ha valakinek ismerős az érzés, akkor az csupán a véletlen műve lehet, természetesen nem róla van szó.
Mint említettem, rengetegen vannak, akiknek nyugodt a lelkiismerete, sőt teljesen tökéletesnek gondolják magukat, miközben igen sok fájdalmat generálnak környezetükben. Ettől még saját életükre is kihatással van ez. Aki a közjó helyett a közrosszat építi tudatosan vagy tudattalanul, az is részesül ennek áldatlan következményeiből. A világnak okozott szenvedés minket sem kerül el. Ha nyomjelzővel követhető lenne az a rossz, amit tettünk, sokan komoly bűnbánatot tartanának, mert esetleg, meglepő módon ők maguk szenvedik a legtöbbet a következményektől.
A dolognak egy másik roppant érdekes oldala, ha embertársaimat magam felsőbbrendűségének tudatában (képzeletében) mégis megpróbálom egyenrangúnak tekinteni, valahogy másként kezd el működni a közösség. Hát még, ha valóban egyenrangúnak tekintem őket, akkor nem csak egy kényszeredett szeretet érzéssel találkozom, de egy olyannal, ami egyben sorsközösségre épül és nem terhes, de inkább jóleső szeretet érzést ad. Senkit nem fogunk, magunkat beleértve, tökéletesre szeretni egy szemvillanás alatt, de életminőségünk és hatékonyságunk nagyban fog javulni.
Nehezen működő kis közösségek számára a másik gyakori és fontos megjegyzésem annak elfogadtatása, hogy ha a legnagyobb szeretetben és alázatban együttműködünk, akkor is gyakran nagyon nehéz feladatokat kell megoldani. Egymás ellenében ne is próbálkozzunk, inkább menjen, keressen mindenki magának más megélhetést, ha jobbat tud elképzelni.
Világunk végtelenül nagynak tűnik, pedig nem az. Véges, és mint ilyen, ha benne teszünk valamit, annak a hatása visszaér. Ha gyermekként egy lavór vízben ülve beledobunk egy nagy követ, hát közvetlenül érzékeljük a visszahatást. Repülőgépről csodálkozva szoktam szemlélni, hogy egy elhaladó hajónak szinte csapása van a tengerben, nagyon nagy távolságon át látható a nyoma a felszínen. A jót vagy rosszat pillanat műve megalkotni környezetünkben, hullámai sokszor napokig vagy akár évekig verődnek oda-vissza közöttünk és mások felé is. Életünk nem egy feszített víztükrű uszoda, szeretet és gyűlölethullámok verődnek nekünk folyamatosan. Hát nincsen mindenkinek egyéni felelőssége, hogy milyen hullámokat kelt? Ha mindenki a legjobbat adja magából ebbe a közös medencébe, még akkor is van mit elszenvedni, hiszen még akaratunk ellenére is bánthatunk meg embereket vagy még a legjobb dolgok is kelthetnek fájdalmat másokban.
Ha kellő együttérzéssel átéreznénk mindenki fájdalmát, másként működnénk. Pedig így is érezzük! A közösség boldogsága vagy boldogtalansága tükrözi az egyének által belapátolt jó és rossz cselekedetek mérlegét. Ha ezt a párkapcsolatban nem vesszük észre, akkor miért tennénk ezt nagyobb közösségekben? Érdekes mechanizmusokat is megfigyelhetünk. Akik több jót tudnak beletenni a közösbe, azok nagyobb toleranciával is rendelkeznek. Nem nyilvánvaló rögtön az összefüggés, de valószínűleg számukra az is nyilvánvaló, hogy az is jó cselekedet, ha türelemmel elhordozzák mások hibáit.
Szoktuk mérlegelni, hogy mennyi jót tettünk közös életünkbe vagy éppen mennyire voltunk inkább azzal elfoglalva, hogy igazságot vagy elégtételt nyerjünk magunknak, esetleg mások megítélésével igyekeztük „jobbá” tenni a világot?
2019. május
Be the First to Comment