Egy ismerőssel beszélgetve életünk soráról, jutott eszembe egy kalandfilm részlete. Egy dél-amerikai piramis kincseiért folyik a küzdelem a jó és a rossz hősök között. A vetélkedő kincsvadászat vége, hogy a régieknek valami önmegsemmisítő programja lépett életbe és kezdett összedőlni a piramis maga alá temetve kincseit és vadászait. A jó hősök felmarkoltak egy kevéske aranyat és iszkoltak a helyszínről, míg a rossz hős képtelen volt elengedni a zsákmányt. Utolsó kép róla, mikor merül el a süllyedő kincshalmazban, szorongatva egy hatalmas arany serleget. Talán véletlen, hogy az egész filmből csak ez a kép maradt meg bennem? A halandó és gyarló ember többnyire tudni véli, mire van szüksége, mitől lesz boldog. Ezért célokat tűz ki, melyeket igyekszik mihamarabb kipipálni. A célok olykor eléggé ellentmondóak. Mondhatni, kizárják egymást. Ha meg nem halad a célok felé, akkor elkeseredik a kilátástalanság arányában. A filmemlék mozaikja talán segített nehéz helyzetekben, mikor álmok dőltek össze, hogy azokat képes legyek elgyászolni és azt követően még csodálatosabb álmokat álmodni. Látunk embereket beszorulva bizonyos célokba. Kívülről rémisztő, ahogy egyre jobban hatalmába keríti a vágyuk, hogy elérjék a célt. Eközben esetleg életük romhalmazzá válik vagy kiüresedik. Egyik legszélsőségesebb példája a játékszenvedély, ahol az ember pillanatnyi vagy hosszabb távú életérzése egyetlen dolgon, a vakszerencsén múlik. Szerencséjükre, talán sosem érik el a célt, mert akkor megélhetik esetleg, hogy mennyire nem ott rejlett a boldogságuk. Ennél talán kisebb a csalódás fájdalma, hogy mindent megtettek, mégsem sikerült. Ez azért is gyakoribb, mert egy-egy nagyobb nyeremény nem hogy csillapítaná, de még inkább felkorbácsolja szenvedélyüket. Vagy hallottak már olyan szerencsejátékosról, aki egy nagy nyeremény után pontot tett volna az egész dolog végére?
Mi nem fuldoklunk aranykincsekben, nem kínlódunk a játékszenvedély fogságában, vonatkozhat ránk ezek tanulsága? Sokkal hétköznapi formában is jelentkezhetnek olyan átkos célok, amelyek életünket foglyul ejthetik és kizárnak minket a boldogságból, szeretetből, az élet igazi kincseiből. Egy példa. Dugóba kerülünk a 11-esen. Durran el az agyunk, hogy nem tudjuk betartani feszes napi programunkat, nem érünk oda egy fontos találkozóra. Száguldozni próbálunk, előzgetni, mindhiába. Ebbe akár bele is lehet halni. Agyvérzésben vagy balesetben. Szerintem sok megboldogult lélek bosszankodik azon, hogy miért is kellett életét adni pillanatnyi fontosságú dolgokért. Ez nem is olyan irreális, elképzelhetetlen ritkasággal előforduló helyzet, nem? Az elengedés készsége életet menthet. A településünkön is megtörtént tragédia, mikor valakinek elgurult az autója és megpróbálta megállítani. Szép napos, gyönyörű, életnek való idő volt. Pár másodperc és egy ártalmatlan helyzet valakinek az életét követelte.
Párkapcsolatban, szerelmi csalódásokban, szakításokban sem ritka élmény, hogy az ember szenved attól, hogy nem tudja elengedni a távozót. Életét elképzelhetetlennek tartja nélküle. De a másikét is. Elengedni embereket, akik fontosak nekünk, akikben a szeretet élményét élhetjük meg, fel sem vetődik. Végtelenségig ragaszkodunk hozzá, hiszen nem pótolható.
Ebben az esetben az elengedés mégis nagy vízválasztó. Milyen lehet a szeretet, ami nem engedi meg a másik szabad akaratát működni? Nehéz egyensúlyban tartani az elengedést a kapcsolatért való mindenre elszántsággal. Ilyen helyzetekben gondolhatjuk, hogy az elengedést a másik úgy értelmezheti, hogy nincsen is rá szükség. Az elengedés még a jól működő kapcsolatokban is fontos szerepet kap, hiszen a másik szabadságának a biztosítását jelenti és legfőképpen a bizalom jele és alázat a másik szándékával szemben.
Az elengedés gyakorlatának egyéb hozamai is lehetnek. Céljainktól, vágyainktól való, akárcsak átmeneti eltávolodás adhat egy kis perspektívát, hogy körülnézzünk életünkben, leltározzunk. Tényleg olyan fontosak azok a dolgok, célok nekünk, esetleg lehetnek fontosabbak is?
A végső elengedés, az eltávozásunk. Mi fontosabb lehet életünkben, mint az életünk? Mégis, akadhat fontosabb. Szeretteink, egyes kiemelt céljaink, ügyeink. A hősök, akik életüket tudták elengedni, tiszta fejjel, nem pillanatnyi balesetben, hanem átgondolva, tudatosan lemondva boldogságukról, reményeikről, szeretteikről, anyagi javaikról, minden jóról, amit az életük még tartogathat. Elengedni az egyszeri és megismételhetetlen esélyt, hogy éljünk egy teljes és boldog életet.
Érdekes terepe az elengedésnek a lovagiasság, a sportszerűség. Ezek olykor nem fizetősek, mint a szabadidős fociban nem kihasználni az ellenfél pillanatnyi, önhibáján kívüli megszorultságát. Olykor súlyosabb ára is lehet, mint világbajnoki döntőkben vagy még drágább kategóriában, a harctéri küzdelmekben. Ezekre nem szólnak törvények, szabályok, mégis elismerést aratnak, ha tudomást szerzünk róluk. És ha nem? A titokban, hírnév, díjazás nélküli lemondások, sportszerűségek, lovagiasságok, áldozatvállalások? Az ismeretlen hősök és hőstetteik, akik akár tudhatták is, hogy soha, senki nem fogja megtudni mit vittek véghez? A cél szentesíti az eszközt világában? Mekkora vállalás, egyben mekkora elengedés ez?
A nagy kérdés, mikor indokolt harcolni a végsőkig és mikor elengedni? Felismerni, mikor kell helytállni, mikor elengedni. A hősökben van ennek csúcspontja. Elengedni a nemes eszmét saját boldogulásunkért vagy kiállni mellette a vesztünkre is? Melyik elengedése válik üdvösségünkre? Miért választják oly rengetegen az abszurdat, ami nyilvánvalóan nem az egyéni boldogulásukat, nem a javaikat szolgálják, hanem épp ellenkezőleg. Ezt talán azt tudná megmagyarázni, aki másként döntött és együtt kell élnie a tudattal, hogy győzőtt a gőgje, az önzése, a maga túlértékelése.
Nem könnyű kérdések ezek, de mint a példákból látjuk, ezek a helyzetek tornádószerűen jelenhetnek meg az életünkben és kényszerítenek minket döntésre: ragaszkodni vagy elengedni. Vagy mindkettőt egyszerre. Életem ritka, de nagy jelentőségű választópontjain, kizárásos alapon hoztam meg döntéseimet, ha zavaros volt a helyzet. Igyekeztem hosszú távon megvizsgálni a lehetséges következményeket, jövőképeket a történéseket és lelkiismeretemet illetően. Melyik úttal tudnék együtt élni, akár nagy terhekkel és áldozatokkal és mi az, amit soha nem bocsátanék meg magamnak.
2017. január
Be the First to Comment