Elfordulás

Életem folyamán egyre inkább úgy érzem, hogy bár mind kevésbé érzem magam magányosnak, mégis inkább egyedül maradok a világban.

Igen sokáig eléggé homályos volt az önértékelésem. Mindig úgy tartottam, számomra megítélhetetlen, különb vagyok-e másoknál vagy sem. Mit is értünk azon, hogy különb valaki? Voltaképpen nem lényeges, hiszen akkor számítana, ha különbnek tartanám magam. Ha nem tartom magam valaminek, akkor talán nem nagy tévedés hanyagolni a kérdést, mennyire tudom azt pontosan megfogalmazni. Mindenesetre, annyit bizonyosan érzek, hogy másnak tartottam magamat, mint a „másokat”. A „mások” az megint egy nagyon nehezen leírható kategória, hiszen a mindenki más között igencsak akadhatnak hozzám nagyon hasonlóak.

Ez a másság idővel egyre inkább távolított a többiektől, jóllehet, egyre közelebb kerültem sokakhoz, mivel a hasonlóságokból is egyre többet vettem észre. Furcsa kettősség ez, hogy egy dimenzióban az ember közeledik valahova, másikban pedig távolodik. Pedig ez felel meg leginkább az érzetemnek. Másokból egyre többet vélek megérteni, míg mások egyre kevésbé látszanak megérteni. Ez is egy érdekes kettősség, ami arra utal, hogy igazából nem én távolodom másoktól, hanem ők tőlem! Honnan tudom, hogy többet értek meg másokból, mint régebben? Talán abból, hogy egyre többet tudok megbocsátani, hiszen egyre több bűn és balgaság átlátható számomra és ha érthető, akkor az elviselésük is könnyebb.

Ebből fakadhat, hogy világi életemben egyre távolodom az emberektől, mert ott nem is akarok közeledni. Készséggel elismerem, hogy mások jobban értenek mindenhez, amivel csak foglalkoztam elmélyülten életemben. Szoktam is azzal viccelődni, hogy nincs életemnek olyan területe, ahol ne találkoznék lépten, nyomon nagyobb szakértővel. Elég nagy kihívás, mikor az emberben a tanítás elhivatottsága pezseg és így ütközik olyan emberekbe rendre, akik mindenre azt mondják, hogy: „Tudom” vagy „Itt nincs semmi érdekesség, látnivaló”. Sőt: „Én jobban tudom”. Kiváltképp igaz ez azokra a helyzetekre, ahol úgy intéznek el, hogy ugyan felét nem értik, amit mondok, de a másik felével meg nem értenek egyet.

Tanítóból így leszek gyakran udvari bolond, ami legkedvesebb titulusom, mivel ebben a státuszomban van talán legtöbb esélyem, hogy lehetséges tanítványaim előítéletből nem söpörnek rögtön a szőnyeg alá. Annak mond ez valamit, aki ismeri a klasszikus udvari bolond státuszt. Különösen a mai világban felértékelődött ez a beosztás, ahol minden tekintélyt lerombolnak, a szakmákkal együtt és mindenki szakértőnek képzeli magát, mert elolvasott valami hiteltelen, légből kapott szörnyűséget az interneten, ahol ma semmi nem korlátoz, de inkább a tiszta szónak van üldözöttsége. Mindennek tág tere van, ami a világ rendje ellen szól és az anarchiát szolgálja.

Ugyanakkor vonzalmat érzek minden embernek a nem világi lénye felé. Oda, ahol elbizonytalanodik, megtorpan, szembesül valami váratlannal, meghökkentővel, ijesztővel. Ahol elanyátlanodik. (Milyen szép kifejezés! Vajon meddig él még?). Amit gyakran nem is lát és nem is él meg, mert inkább távol tartja magát tőle. Minden embernek van egy ilyen ritkán használt oldala, amely partner azzal a lényemmel, amelyben leginkább próbálok és szeretek tartózkodni.

Így látszólag elfordulok a világtól, harcaimat úgy vívom, mint aki nem is törekszik a győzelemre, mégsem hagyok senkit magára és válaszolok, amíg csak ő nem hagy el engem.

Az emberekhez fűződő ilyen érdekes viszonyunknak van egy további érdekessége. Állítólag, az emberekhez való hozzáállásunknak köze van ahhoz, hogy milyen kapcsolatot ápolunk Istennel. Ez általában elfogadhatónak tűnik, de a mi a helyzet a balgának és bűnösnek látszó vagy annak minősített embertársainkkal? Gyakran kerülnek a „nem érdemlik meg” kategóriába. Isten ne lenne az ő közelükben? Nekünk ezért nem volna helyünk arrafelé? Isten türelmesen vár rájuk, de nem is tágít tőlük. Mi akkor merre járunk? Az igazakkal volna (csak) dolgunk? Ahogy a farizeusok is gondolták?

Akkor, hogy lehet elfordulni emberektől, ha pedig a legnehezebbik csoportjukkal is dolgunk van? Akárki is legyen az illető, igyekszem az „emberrel” találkozni és beszélgetni. Nem a balgával, nem a bűnössel, nem a hatalmaskodóval, de nem is a beteggel és az elesettel, hanem mindenek mögött az emberrel.

Hogy lehet ezt megvalósítani? Gazdag, hatalmaskodó emberekkel lehet beszélgetni drága órákról, autókról, nyaralásokról, de lehet arról is, hogy miért idegesítik magukat számukra ismeretlen emberek miatt vagy miért botránkoznak, ha valaki éppen nem teljesít a fizetése ellenében. Tapasztalataim szerint, különösen, ha valaki nagyon belenőtt a világi szerepébe, igen meglepődik, ha olyan beszélgetésben találja magát, amelyhez nincsen szokva. Kiláthat egy olyan dimenzióba, amiről talán tudomása sincsen és nem is gondolja, hogy dolga lenne vele.

Igen, úgy hiszem, hogy érdemtelennek, sőt menthetetlennek tűnő embereknek is tudunk ajtókat nyitni, ha az emberhez szólunk, nem pedig a szerephez, amibe éppen beszorult. Ez roppant fontos, de a többi már nem a mi dolgunk.

2024. július