Milyen forradalmak is? Túl egyik legfontosabb ünnepünk mellett? Amiről méltón, eléggé átgondolva, sosem tudunk megemlékezni, mert ha ezt tennénk, megbecsülnénk azt az áldozatot és nem úgy működnénk, hogy azzal mindent kockára teszünk. Ők, akiknek nem maradt vesztenivalójuk egy háború, majd egy borzalmas rendszerben megfosztva legértékesebb, legfontosabb dolgaiktól, beleértve szabadságuktól (aminek azért akkor más jelentése volt) és nem lévén hova hátrálni, lépték, amit léptek. Ezzel pedig megteremtették a lehetőséget a követő generációknak, hogy nekik azután legyen mit elveszíteni, ha nem vigyáznak örökségükre. Ezt nem köszöntük meg még eléggé életünkkel, hűségünkkel, összetartásunkkal, hazaépítéssel bizonyosan nem. De hát, a jólétében ki az, aki hálával tudatosítja azt, ami megadatott?
Van forradalom, ahol a népnek nincs vesztenivalója, nincs hova hátrálni és van, ahol mindent, elődök áldozatával megszerzett javakat, jogokat, szabadságokat el lehet elbukni. Vannak a jólétben „forradalmi” ifjak, akik ennek a forradalmi szellemnek tartják örökösüknek magukat és azt hiszik, ha randalíroznak és botránkoztatnak az utcán, a közösségi oldalakon, az a forradalom.
Évtizedekkel ezelőtt gondolkodtam el azon, hogy a jóléti államokban elképzelhetetlenek a forradalmak, mert mindenkinek van bőséggel vesztenivalója ahhoz, hogy felborítsa az asztalt. Ahogy persze öregszik az ember, rájön, mindig pontosítani kell: addig van ez az állapot, amíg tudatában vannak a tömegek, hogy van mit veszteni. A viszonylagos rend, béke felborításának következménye nem is Isten büntetése, ez a világ (a világi ember) természete, hogy a jólétben élő, jó dolgokra vágyó vagy azokban elégedetlen hálátlanoknak el kell veszíteni a fontosakat, hogy azokat felismerjék és sírják vissza az időt, amíg megvoltak.
A sikertelen öngyilkosokról is érdemes lenne tanulmányt írni. Magukat Esetleg egy életre megnyomorítva élnek csalódottan sötétségben, mert nem szabadultak szenvedéseiktől vagy bánkódnak, mert eldobták maguktól egy teljes élet lehetőségét, esetleg éppen megvilágosodnak, hálát adnak rossz sorsuknak, amitől felismerték, mi a fontos az életben és azt megragadják hálával, hogy kaptak még egy, igazi lehetőséget?
Milyen forradalom jöhet még szóba?
Szent Ferencnek is a hónapja van. De kinek jut eszébe a forradalom róla? Azoknak, akik ismerik az alázat erejét és fegyverét.
Istenhez közeledve az ember egyre jobban felismeri az Igazságot, egyre érzékenyebb lesz rá, egyre hajlamosabb lesz az ítélkezésre, mert az igazsághoz közeledve igen erős és fájó késztetést érez erre. A gonosz is kihasználja ezt és igazságnak látszó dolgokat tár az áldozata elé, azzal, hogy: Nem látod, mekkora igazságtalanság van itt? Meddig tűröd ezt? Miért hagyod? Tenned kell valamit! Változtatnod kell! Harcolnod kell az igazságért! Ha ezekre a késztetésekre valaki intelmet fogalmaz meg, hogy talán meg kéne vizsgálni azt az igazságot, amit a gonosz tár fel és ha esetleg igazság is, mi lenne a te dolgod, főleg ha több hasznot, mint kárt akarsz az iparkodásoddal? Akkor bizony megkapjuk a magunkét.
Ferenc is bizonyosan szenvedett otthonának, az egyháznak a fogyatékosságaitól, bűneitől, kettős mércéitől, képmutatásától. És még sok mindentől, ami emberi gyengeség, gyarlóság, amely ugyanúgy előfordul az egyházban, mint bárhol másutt, mert ugyanúgy emberek alkotják, még ha Isten küldetésében is vannak. Ugyanis, Isten küldetésében lenni nem garancia az életszentségre. Azon múlik, mennyiben tudjuk azt beteljesíteni. Nem arra kér minket, hogy országát tűzzel-vassal építsük, vagy esetleg közben meg is gazdagodjunk rajta. Istentől mindenkinek van feladata és az abban való helytállás fogja megadni az üdvözülésüket. Ez nem csak az egyház hivatalos tagjaira vonatkozik, hanem még a hitetlenekre is, ha számolnak Istennel, ha nem.
Szóval, Ferenc megszenvedhette az akkori egyház működését. Mi volt a forradalom, amit elindított? Eldobott mindent magától, meztelenre vetkőzött és erre hívott meg követőket. A bűnökre, mint a kevélységre, a hatalmaskodásra, a kapzsiságra, kétszínűségre tiszta kiüresedést, alázatot vett fel, ami felragyogott a homályban élő, lopakodó hatalmaságok között. Ezzel nem csak választ adott, de csapást is mért.
Nem gondolnám, hogy egy szóval is kritizálta, támadta volna az egyházat, csak ezt az alázatot szerette volna gyakorolni, felmutatni. Ezzel, szektásnak tűnhetett és gyanús is lett az elidegenedett intézményben. Nem véletlenül emlegették fel az inkvizíciót gáncsolói, hiszen ellenkező irányban ment az egyházzal (pontosabban, annak számos tagjával), még ha nem is mocskolódott, nem is írt petíciót és nem hergelt forradalomra jámbor és alázatos embereket.
Mit is gondolhatott Ferenc ezzel a stratégiával, mikor minden történelemben az igazságra kényes igazságharcosok, magukat türtőztetni nem képesek rontottak neki olykor valóban igaz embereknek is? Az életben a legjobb stratégia Jézus stratégiája, de mivel a jólétben ezt vállalhatatlannak tartják, csak a végső órákban ismerik fel, ezért kiszorult a köztudatból. Mit tenne Jézus? Vélhetően ezért tette, amit Jézus a farizeusokkal. Bemutatta az igaz utat, az igaz tudást és az igaz hatalmat! Jézus a mindenség királyaként kiüresítette magát és alázatban elmélyülve vívta harcát, mely során a nádszálat sem roppantotta meg. Ezzel azonban legyőzhetetlen örök király lett a földön és az égben.
Az akkori döntőbíró, a pápa lelkivilága is megérne egy könyvet, ha ugyan nem írtak róla. Ha próbálkozott volna megtisztulási reformokat, alighanem belebukott volna. De egy látványosan igazhitű és pallérozott, de legfőképpen alázatos ember kiváló alak lehetett ennek a szándéknak a zászlaján. Azt is megmutatta, hogy őt követve vagy belőle tanulva, hogy tisztulhatnak meg és nyerheti meg igazán az egyház az embereket és hogyan segítheti őket az üdvösségre.
Volt persze a történelemben hasonló helyzet, ahol az igazságharcos, világi stratégiát vállalta másik hősünk és a bűnöket, hibákat még súlyosabbakkal próbálta orvosolni, ami elképesztő világégést, rombolást hozott mindenkire.
A bűnök következményeit nem csak az elkövetők és közvetlen környezetük szenvedik, de az örököseik is. Előttük két út áll: az igazságharc folytatása vagy a kiengesztelődésben a közeledés a megosztottságban. Melyik a fontosabb? Az igazságunk vagy a közös igazság? Ezért különösen igazságharcosoknak ajánlom az igazságkeresést, ami közös, kitartó és alázatos munkával közös igazságokban tud gyümölcsözni!
2026. október
Be the First to Comment