A világi gondolkodásban gyakran előfordul olyan helyzet, amikor úgy gondoljuk, tisztán látjuk az alternatívákat, mondjuk, kettőt és akkor elhisszük, látunk mindent. Marad a kérdés, A vagy B verzió az igaz, az igazságos, a jogos, az ésszerű, a célravezető, bármi is legyen a dolog jellege. Ifjúkoromban is áldva és verve éreztem magam ilyen választási helyzetekben, mert legtöbbször nem csak két verzió volt látomásaimban. Mindenkori vezetőimre, kollégáimra elég nagy terhet raktam azzal a tanácsaimmal, amelyekkel nem csak az A vagy B verziókra szavaztam. Gyakran leszoktak róla, hogy döntéshozatalba vonjanak, mert talán csak nehezék vagyok, bonyolítom az egyébként nyilvánvalónak látszó képet a világról. Alighanem az a sejtés okozhatta a bizonytalanság érzetét, hogy a világ esetleg sokkal összetettebb, mint amilyennek szeretnék látni. Főleg egy vezetőnek, akinek csalhatatlannak és tévedhetetlennek kellene látszania, eléggé undok ez a helyzet.
Igen ismerős volt nekem az élmény, amit találtam a Szentírásban: „Nincs itt véletlenül az Úrnak valamelyik prófétája, hogy megkérdezhetnénk?” „Van itt egy – válaszolta Izrael királya Jehosafátnak –, aki által megkérdezhetnénk az Urat, bár a magam részéről nem kedvelem, mert sose jövendöl nekem jót, mindig csak rosszat 1Kir. 22. 7.
Érdemes a történetet felkutatni, mert igen tanulságos. Az adott próféta nem rossz akaratából jövendölt kedvezőtlen dolgokat. Kérdés, ha jó irányokat jelölt volna meg az intelmek helyett, akkor vajon hallgattak volna rá?
Persze nem csak áldozatai lehetünk a két végletű világképnek, hanem haszonélvezői, mikor valamilyen, önös célra használjuk ki ezt az emberi esendőséget. Ahol a többséget és a legnagyobb indulatot, erőt tudják mozgósítani, annak élére állnak, hogy valamilyen pozícióba kerüljenek. Nem ismerhető ez fel a világban? Folyamatos tesztelés alatt állunk, kapunk eszement üzeneteket, vajon mire reagálunk. Azután a keltett hatásokat kihasználják önös célokra.
Egy érdekes példa a két végletű gondolkozásra, gondolkodtatásra: a többség vagy a kisebbség a fontos? Láttunk a történelemben olyan elrettentő példákat, ahol a többségi akarat egész mély bűnökbe, hibákba taszította a társadalmakat, amit nem csak a kisebbség, de végül a többség is nyögött. Azt is láttuk, mikor ennek tanulságából, túlkompenzálva felértékelődtek a kisebbségi hangok. De annyira, hogy azok többséggé váltak, mert túlkiabálták az egész társadalmat. Mivel modern közösségeink roppant sokszínűek, ezért a véletlenen vagy az erőszakosságon múlik, de főleg a többség sebezhetőségén, hogy mely kisebbségi nézet fog eluralkodni a többségen, ezáltal túlsúlyba jutva.
A kényszeres többségi elvű gondolkodás és annak középpontba állítása olyan tévedésekbe sodorhat minket, mintha a többség oldalán lenne automatikusan az igazság. Szent II. János Pál pápa óva intett ettől a hiedelemtől, hogy a többség képviselné az igazságot. Pedig azok még békebeli időszakok voltak.
Szóval, szeretjük kétpólusúra rajzolni a világot, mert vágyunk a választási lehetőségekre. A fogyasztó is elégedetlen, ha csak egy termék van a kínálaton. Amíg legalább kettő van, addig élvezzük a választás fényűzését. De ha már sok van, akkor az már terhes, a bőség zavara okoz működési problémákat gondolkodásunkban.
Mikor magunktól vagy terelgetve szorulunk be a két végletű helyzetekbe, elég kevés emberben merül fel, hogy ezeken a verziókon kívül is létezik világ. Ezek túlfeszítve akár háborúkra is adhatnak okot, miként Gulliver történetében, ahol a vita arról szólt, melyik felén kell feltörni a tojást. Végletekre hangoló gondolkodtatás nem engedi meg a felületes szemlélődőnek, hogy magasabbra emelkedve találjon olyan igazságot, ami feloldja a két eshetőség látszólagos vagy kiélezett ellentétét.
Visszakanyarodva a címhez, itt dől el a küldetésünk, hogy a közmegegyezés, a közös igazság keresése a cél vagy a győzelem? Nem igazán teológiai iskolákban is megfogalmazódik a győztes-győztes stratégia, ahol a közös legnagyobb előnyökre törekszünk ahelyett, hogy egyoldalúan valamelyik véglet igazságharcában mélyülünk el, amely diadala esetén sem lesz igazság, békét és közös hasznot pedig egyáltalán nem fog eredményezni, inkább vesztes-vesztes végkifejleteket állít elő. A győztes-győztes stratégia alkalmazásának még csak nem is az a fő hozadéka, hogy kompromisszumos közös érdekek mentén alakítanak ki egy kölcsönösen éppen elfogadható döntést, hanem hozzáadott értékként jelenik meg az az összefogás élménye, ahol nem a győzelemre fognak össze emberek, hanem a közös győzelemre!
A Szentírásban számos példát látunk a polarizált, A és B helyzetek legkülönbözőbb feloldására. Salamon döntéséről sokan talán ma már nem is tudják, hogy a Szentírásból maradt ránk (1Kir. 3. 25.). A gyermek birtoklásáról zajló konfliktus kegyetlenül pragmatikus feloldási javaslata a kettészelésével késztette a szereplőket a helyzetből való felemelkedésre és juttatta érvényre az igazságot, amire maguktól képtelenek voltak az „A-nak vagy B-nek van igaza” helyzetben.
De hasonlót láthatunk Jézusnál is, akinél jogorvoslatát kereste egy örökös, akit a testvére kisemmizett. Gondolom megrökönyödött a választól, ami felülemelkedett a konfliktuson és a dolog lényegét emelte ki: nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete (Lk. 12. 13.). Aligha jelentett ez vígaszt a panaszosnak, nem is hiszem, hogy megköszönte, amiért a helyes irányt kapta meg az esetére. Boldogok, akik megértik az ilyen iránymutatást, ami kiemel a beszorult méltatlan helyzetből A és B között.
A világ, nem csak tanácstalanságában, de rosszindulatból is sokat provokálta Jézust, A és B verziók tálalásával és kárörvendve figyelték, miként tudják valamilyen önellentmondásra, igazságtalanságra, bűnre csábítani. Pl. az adófizetésről szóló provokatív kérdéssel (Mt. 22. 17.) , a házasságtörő asszony megkövezésével (Jn. 8. 4.), mindig felsültek, mert a látszólag egyértelmű A és B is csapda kihívását meg tudta oldani a világ szégyenére és okítására.
Jézus is élt a polarizálással, a megosztás eszközével, azonban nem az emberek között, hanem az emberek gondolkodásában meglévő ellentmondásosságokra mutatva. De ha ő tálalt ilyen helyzeteket, akkor bizony válasz nélkül maradt, megszégyenülve mukkani sem tudtak. Pl. honnan volt János keresztsége?(Mt. 21. 25.)?
Sok helyen tettem fel olyan kérdést, hogy felszínre hozzam a belső ellentmondásokat pl. ahol vagyunk, ott szolgálni akarunk vagy dicsőséget keresünk? Az A és B ellentétpárok nem csak gerjesztett, tudatos megosztást eredményeznek, a magunkban rejlő ellentmondások, ellentétek is elég sok bajt okoznak nekünk és a környezetünknek. Sokan észre sem veszik, mikor egyik szavuk üti a másikat. A világ ezt könnyen felismeri, hogy egyszer ezt, máskor mást mond valaki pl. ugyanarról a dologról. De van, mikor a mondat vége már üti az elejét. Ennek hátterében lehet az, hogy nincsen összefüggő stratégia, világkép és foszlányokból építkezünk, amely nem ritkán kizárják egymást, például mert egymást taszítják.
Különösen fontos az értékrendünkben felismerni ezeket az ütközéseket, hiszen azok határozzák meg mozgásterünket. A prioritásaink közötti ellentmondások hosszú távon biztosan aláássák életünket és meglepő, viszont nem kellemes helyzetbe juttatnak.
Van, aki szándékosan képvisel egyszerre ellentétes álláspontokat, mert úgy gondolja, így nyerhet meg mindenkit, így felelhet meg mindenkinek. Ez jószándékú törekvés, ha már az a kényszere valakinek, hogy mindenkinek megfeleljen, de A-t és B-t nem lehet egyszerre kiszolgálni csak, ha meghaladjuk őket, akkor tűnhet el az ellentét. Ezt úgy is hívhatjuk: harmónia. Mind az egyénben, mind az emberek között. Mi mit építünk? Ellentéteket vagy harmóniát? Lám, ismét egy A és B helyzet. Viszont van, amikor A és B viszonylatában az egyik történetesen az igazság, amit célba kellene vennünk és követni kellene, amely fölött nem találhatunk felsőbb, összehangoló közös nevezőt az ellenkezőjével. Ilyen ellentételezések a Szentírásból: aki nem gyűjt velem, az szétszór. Lk. 11. 23., nem szolgálhattok az Istennek is, a mammonnak is (Mt. 6. 24.).
Be the First to Comment