A gyermekkori olvasmányok vagy mesehallgatások évtizedekre beépülnek tudatunk legeldugottabb zugaiba. Ritkán jönnek csak felszínre, háttérben teszik a dolgukat. Sokat köszönhetünk nekik vagy sok gondot is okozhatnak. Az utóbbi időkben, korombeli aktuális szemüvegemmel újraértékelem a régi dolgokat, ami fantasztikus élmény, mert megadja nekem, hogy egykori, jelentéktelennek látszó, csodálatosan megmaradt emlékek hatalmasra értékelődjenek.
Számos mese van nagyon hasonló üzenettel. Van a főhős, aki általában a legesélytelenebbnek látszik a szereplők között, a legkisebb, a legfiatalabb, legkevésbé becsvágyó (ma ambíciózusnak mondanánk) és a legkevesebb látszik belőle a világban. Elindul egy küldetésbe, ahol előtte jártak a nagyobbak, becsvágyóbbak, tudatosabbak, meg nem alkuvók mindenre elszántan a céljuk érdekében. Mégis kudarcot vallottak, jóllehet csak a céllal törődtek és arra törtek. Közös sorsuk a sikertelenség mellett, hogy halvány fogalmuk nincsen róla, hol és miért buktak el, sőt, alighanem teljesen eltökélten gondolják, hogy ha ők ezt nem tudták megcsinálni, akkor más képtelen erre, különösen azok, akiket kétszer kell megnézni, hogy egyszer észrevegyük őket.
A buktató, ahol eldől a sorsuk, valami teljesen jelentéktelennek, érdektelennek tűnő dolog. Szinte csapdának tartanánk vagy gyönge megkísértésnek. Látszólag egyáltalán nincs köze a küldetéshez és annak sikerességéhez. Szembesülnek egy halovány kéréssel, esetleg még azzal sem, csak a helyzet utal rá, rakja félre pillanatnyi ambícióit és tegyen valami jót másnak, mégpedig jelentéktelennek, szinte senkinek, ott, ahol semmilyen haszon nem látszik.
Kell ehhez egy készség, hogy az ember hajlamos legyen minden érdek, gondolkodás, bonyolítás nélkül jót tenni, bárkinek, bárminek, csak, hogy ne bántsa a szemét a világban mások szorultsága.
Mai, egyre rohanóbb világunkban észre sem vennénk az ilyen helyzeteket. Úgy szaladunk, hogy nem törődünk a kiborult szemetesekkel, letaposott és szomjazó virágokkal, sőt, mi magunk okozunk sok galibát a könyökünkkel magunknak és másoknak. Határozott céljaink vannak, nem állíthat meg semmi sem, nem engedhetjük meg, hogy időt, energiát, figyelmet pazaroljunk másra, mint a bokros teendőinkre. Ugyan mire figyelnénk, ha magunkat és hozzátartozóinkat is elhanyagoljuk? Mi férkőzhet be életünkbe?
Nagyon elgondolkoztató ez akkor, mikor az ember már mindent kizár az életéből a törekvésein kívül, amelyek a nem kevés vágyát közvetlenül szolgálni látszanak. Ennek a felfogásnak is vannak távoli, összefüggést látványosan nem mutató hatásai, amiket legfeljebb utólag és gyakran szomorúan állapítunk meg. Ugyanakkor, milyen könnyen megítélünk embereket, akik hozzánk képest nem túlzottan hatékonyan törnek céljaik felé, elbíbelődnek ostobaságnak látszó dolgokkal, elálmodoznak és mindezt jó hosszasan.
Ebben a helyzetben a kevésbé becsvágyó és sikerre éhes, mindazonáltal, ezért kevésbé elvakult, figyelmesen közlekedő főhősünk a váratlan, ártalmatlan, közömbös, méltatlan feladatnak látszó helyzetben tesz valami olyat, amit senki a kudarcosok közül. Már abban a pillanatban történik valami, ami a többiekkel nem tudott megesni. De ez megint olyan láthatatlan szinte, mint főhősünk, a csapda vagy próbatétel. Semleges, szinte nevetséges dolog, ígéret, mely jutalomnak sem nevezhető, mert akár könnyen meg is feledkezhetnénk róla.
De aztán eljön a pillanat, amikor elvérezni szoktak a hatalmasok, a bölcsek, erősek és becsvágyók, mert számukra és általában ember számára leküzdhetetlen ellenféllel, akadállyal kerülnek szembe. Nem, hogy siker nem kecsegtet, de inkább életük, sorsuk végzetes balfordulata következik be.
Főhősünk és az olvasó ellenben rádöbben, hogy az útja során látszólag jelentéktelen, elhanyagolható esemény és az arra adott szinte észrevehetetlen, értékelhetetlen válasz, majd annak vicces, felfoghatatlan jutalma hirtelen a világ legfontosabb dolgának bizonyul az adott helyzetben. Annak mindent eldöntő kulcsa lesz.
Különösen érdekes, mikor ilyen aprónak látszó, próbatevő események sorozatát írja le a mese és az arra kapott, szinte láthatatlan és értelmetlennek tűnő piros pontocskák mit érnek az igazi csatában, megmérettetésben, ahol nem csak mindent nyerhetünk, de mindent bukhatunk.
Annak idején, úgy fordítottam le magamnak ezeket a meséket, hogy jótett helyébe jót várj. Ezt ma sem látom másként, a tartalma viszont nagyot fordult. Régen úgy értelmeztem, hogy az embereknek, emberekért elkövetett jótetteinkért tőlük kapunk viszonzást, olykor nagyobbat, mint amit nyújtottunk. Hellyel, közzel, lehetnek is ilyen élményeink, mikor csontot viszünk valaki kutyájának, majd behívnak egy ebédre. Azonban rengeteg csalódás ért ezen a téren, nem ritkán a jótettek szinte bosszút váltottak ki. Nem hogy hálát, viszonzást, inkább árulást vagy ellenségeskedést váltottak ki. Életem egyik legnagyobb leckéje a hitéletet megelőzően. Áldom a Szentlelket, az Őrangyalomat, az érettem imádkozókat, akárkit is, akik rávezettek ennek a csalódásnak a helyes kicsomagolására.
Azóta ezek a mesék még szebben ragyognak emlékeimben. A jótetteinkért, másokért hozott áldozatainkért, ne emberektől várjuk a hálát, viszonzást, mert sokkal értékesebb gyümölcsöket teremnek. Olyanokat remélhetünk, amelyek messze túlmutatnak a viszonosságon, inkább eszközt és irányt adnak olyan utakra, ahova a becsvágyó, gyakorlatias és célratörő emberek nem tévednek, amelyeket nem is látnak és soha meg sem fognak tapasztalni.
Ugyanis látszólag haszontalan, hiábavaló, közvetlen eredményt még csak nem is ígérő kitérőkről van szó, amelyek azért vannak elrejtve, álcázva, mert elnyomják vágyaink és félelmeink ragyogása, harsogása és észrevétlenné teszik e legfontosabb dolgainkat a világban.
Elég sok emberi sorsot ismerek, ahol a boldogtalanság, sikertelenség hátterében az látható, hogy csak a céljaikkal, érdekeikkel törődnek. Mást, szükséget, szenvedést, elesettséget nem is látnak a világban, csupán az elérendő célokat. Furcsán ellentmondásosan az ilyen céltudatos, véletlenre semmit nem bízó, akadályokat nem ismerő emberek, ha ugyan céljaikat el is érik, bizonyosan szegényebbek és boldogtalanabbak lesznek azoknál, akik hagyják magukat eltántorítani, eltéríteni saját és eltökélt szándékaiktól. A modern ember súlyos terhe, hogy fel van hatalmazva bármely ostoba céljának kergetésére, szerencsétlenségére olykor még elérésére is, miközben kizárja magát sorsa jobbra fordulásából. Vajon hányan tudják megítélni, hogy mitől lesznek igazán boldogok? Mire is van igazán szükségük életükben? Akik közel jutnak céljaikhoz, azok bizonyosak vágyaikban, de akik elérik, azok többnyire csalódnak.
2024. április
Be the First to Comment