Jobb nektek, ha elmegyek

Mostanában sokat gondolkoztam Jézus üzenetén: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn. 16. 7.)

Visszatérő töprengésem, hogy kortársai Jézust mennyire nem értették meg, míg köztük volt. Élek a gyanúval, hogy akár száz év alatt sem fogták volna fel, mit mond. Sokan megsejtették, hogy nagy dolgokról beszél és másként, mint a farizeusok: „úgy tanított, mint akinek hatalma van” (Mt. 7. 29.) és nem csak tanult szövegeket ismételget. De ez még nem megértés és főleg nem meggyőződés. Tanítványai sem voltak ez alól kivételek, hiába ismerték el, hogy ”Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn. 6. 68.). Talán a jelenléte gátolta őket a haladásban, megértésben, hiszen velük volt, mindig megmondta mi jó, mi nem. Még azt is megengedhették maguknak, hogy értetlenek legyenek, elkalandozzanak, kevélykedjenek, versengjenek. Ki kellett szakadnia ebből a világból, hogy a helyére kerüljön Ő és a tanítása. Ne kívülről legyen Ő a megmondó fizikailag korlátos embercsoportnak, hanem az újjászületett emberek tömegeinek a lelkében.

Hány olyan embert ismerünk, aki az életében értetlenséggel és ezzel járó megaláztatással, lenézettséggel és szeretetlenséggel övezve halt meg? Sokan meg nem értett zseniként tüskésen, megkeseredetten, világtól elfordulva, embergyűlölőként halnak bele tehetségükbe.

Jézus is megszenvedte az értetlenséget, el nem fogadottságot. De kitartott az Atyában és nem világi dicsőségekre tört, jóllehet a kísértést megkapta. Tehetsége, ereje alkalmassá is tette volna rá, de nem lett kedvünkért sem földi király, az Atya küldetésében maradt.

Kitartva az Atyában és annak szeretetével átjárva elnézte mafla tanítványainak, hogy belealudtak utolsó virrasztásába és szétszaladjanak, mikor eljött a beteljesedés ideje. De még a legértetlenebbeknek, kínzóinak is megbocsátott. A szeretet hőfoka nem csökkent a kereszten sem a végórában, hogy magával ragadjon még olyat is, aki csak annyira ismerte el Őt, hogy „De ő nem csinált semmi rosszat!” (Lk. 23. 41.)! Mi mit éreztünk volna, ha éppen a világért adjuk az életünket és legnagyobb elismerés az emberiségtől az, hogy: „de ő nem csinált semmi rosszat”!

Írva ezeket a sorokat, hasít belém egy igen régi emlék, mikor egy engem kritikusan boncolgató munkahelyi értekezleten valaki azt mondta, hogy neki semmi baja velem. Életem egyik meghatározó élménye volt, mikor csupa olyan ember ítélt meg eléggé meglepően, akiket sokat segítettem, de kerültem éppen olyan élethelyzetbe, amikor talán engem lehetett volna gyámolítani. Pont egy olyan ember állt mellém, akinek soha, semmit nem segítettem, ezért vélhetően irreális elvárása sem volt irányomban. Mondjam erre azt, hogy az ember a legnagyobb igazságtalanságok elszenvedésével Jézus mellé tud kerülni egy lator keresztjére? Jézus az ilyen legapróbb elfogadásra is úgy tudott válaszolni, hogy magával viszi az illetőt a Paradicsomba.

Visszatérve az „el nem ismert zsenikre”, boldogok, akik Jézust követve Istennek ajánlják tőle kapott talentumaikat és nála keresik az elismerést, megértést, szeretetet, nem embertársaiknál és nem saját dicsőségükben. Ha Jézust nem értették meg, nem fogadták el, akkor miért pont követőikkel lenne másként? „Nem nagyobb a szolga az uránál” (Jn. 15. 20.). Miért gondolnánk, hogy mi különb világi elbánásban részesülünk, mint akit próbálunk követni?

A Jézust követők szintén Istentől kapott szeretettel meg tudják bocsátani az értetlenséget és hálát adnak mindazért, amit kaptak, okozva kiközösítésüket, amit látnak a csodálatos világból, melyet meg sem tudtak osztani, legfeljebb sejtetni. Nem az számít, hogy mire jutottak e tudományukkal a világban, csak az, mennyire tudtak Jézust követők maradni abban a sorsban, amit ígért a hozzá szegődőknek is.

Tudjuk sajnos, hogy minden, amink és akink csak van, akkor értékelődik fel, ha elvész, elmúlik. Sokan bele is esnek a csapdába, hogy folytonos kesergéssel töltik napjaikat veszteségeik miatt és hálátlanul néznek el a jelen adományai fölött, amelyek idővel szintén majd veszteséglistára kerülnek.

Sokat foglalkoztam a megismerés mechanizmusával, mennyire tévelygő az érzékelésünk és az agyunk. Látunk egy világot, de nem látjuk a mindent megrengető változásokat, az idők jeleit sem. Jézus legnagyobb meg nem értését szülőhazájában vívta ki. Felfigyelnek rá, mit mond, de aztán csak visszarángatták magukat a józanságba, „nem az ácsnak a fia?” (Mt. 13. 55.). Ennyi elég is, hogy a világ legragyogóbb üstököse mellett elnézzenek, sőt meg is botránkozzanak magukon, miért is figyeltek akár egy pillanatig rá. „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn. 1. 46.). Előítéletek. József fia nem lehet a Messiás, hiába néz ki nagyon úgy. Hasonlóképpen, nehogy már Názáretből jöjjön a Messiás!

De a Messiás feliratú reklámokra és plakátokra tömegek tódulnának a stadionba, csupán azért, mert messziről jött emberek ezt kürtöltetik maguk előtt. „Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek.” (Mt. 24. 5.). Előítéleteink ma is legnagyobb akadályunk a megtérésben. Boldogok a naívan nyitott lelkek, akik minden kő alá benéznek, akik mindenben a lehetőséget látják, mert ők remélnek és tudják, nincs számukra megírva a nap, az óra és a helyzet, hogy találkozzanak a Messiással. Ezért minden percre, minden méterre, minden emberre és helyzetre úgy tekintenek, mint lehetséges eljövetelére.

Komoly teher az, hogy Istentől kapott legnagyobb ajándékaink embertársaink meg nem értését vívja ki. Magunk ezzel nem tudnánk megbirkózni, mint a leprások sem tudnak változtatni számkivetettségükön és elviselni sem. Isten adott valamit, amihez beteljesedést is tervezett. Nem számít sem a győzelem, sem a gólok száma, hanem, hogy álljunk meg az akaratában, tartsuk a lámpát, amíg csak tartani tudjuk. Óriási erőt ad az embernek, ha nem nyomasztja a győzelem követelménye, hanem a helytállás az elvárás, mert a diadalt más már kivívta. Jutalma pedig nem diadalív, sem lovas szobor, hanem olyan szeretetközösség, amit az egész emberiség sem tud felmutatni a legnagyobb sztárok felé. Ki cserélné fel emberi rajongásra az Atya szeretetét? Aki nem ismeri, márpedig az nem a diadalban, elismerésben, kitüntetésben tapasztalható meg.

2024. november