Kérdezhetik, hogy ki ez, aki osztja az észt, játssza a bölcset és/vagy kavarja össze a dolgokat egy ideje? Mit mondhatnék erre, egy a sok földi botorkáló közül? Van egy kedvenc képem az emlékeim között. Talán fényképeim is vannak róla. Ha jól emlékszem, egy bécsi templomban, a szószékre vezető lépcső karfáján sorolnak békák, gyíkok, kígyók, csupa guszta állatok. Ezek vagyunk Isten világában. Bűnös, botladozó, nehezen nyíló értelműek, késedelmes szívűek, ahogy mondja az evangélium.
Nem úgy születtem, ahogy ma vagyok és ezzel sokan vagyunk így. Nem azért írok, mondok dolgokat, mert egy magaslatról, felemelkedve hirdetnék, inkább, egyik béka brekeg a másiknak. Régi életemből a „Felkelő nap háza” sláger jut eszembe. Talán nem véletlenül maradt meg szövegéből egyetlen egy sor: „Anya, mondd meg gyermekednek, ne tegyen olyat, ahogy én éltem.”
Minden, amit írok, mondok, amire figyelmeztetek, abból származik, mert csináltam, próbáltam és nem volt jó. Azt mondja a mondás: más kárából tanul az okos. Kevés népi mondáson találnék fogást, de ezzel vitatkozom. Tapasztalatom, hogy az emberek többsége a maga kárából sem tanul. Rendre esnek ugyanabba a hibába sorozatosan, olykor életük végéig. Az okos ember szerintem ott kezdődik, aki legalább a maga hibájából tud tanulni. Legalábbis ezzel próbálom magam az okos emberek halmazába sorolni. De talán létezhetnek olyan igazán okos emberek, akik tényleg tanulnak más hibájából. Ezt azért vetném el, mert úgy gondolom, hibák elkövetése nélkül nem lehet teljes a kép. Ha én tudom, mert okos vagyok, hogy nem jó a konnektorban turkálni, az egy elég értelmes álláspont, de ha ezt azért tudom, mert bizony, belenyúltam és megtapasztaltam, az egy másik kategória. Egy sokkal mélyebb élmény, sőt, a túlélés élménye.
Mai eszemmel sem gondolom, hogy közösségi, társadalmi, jogi szempontból bűnös ember lettem volna, de Isten előtt számos bűnnel, vétekkel állhattam, állhatok. Az egy teljesen más ítélőszék.
Vagy a gazdag ember a Szentírásból, akinek kapuja előtt szenvedett a koldus (Lázár), aki Ábrahám kebelére került földi szenvedései utáni halálával (ez azt jelenti, hogy alighanem kárpótlásra lett jogosult), míg a gazdag a tisztítótűzbe. Ő innen próbált üzenni testvéreinek, hogy ne éljenek úgy, ahogy ő. Ez a kérés sajnálatos módon nem került meghallgatásra, mivel a próféták tömegeit hajtották el úgy, hogy nem hallgattak rájuk, ezért az ilyen üzenet engedélyezése is értelmetlennek találtatott. Ez ma is így van. A keserű tapasztalatokban kárvallottak, akik igazán messze vannak a prófétai beosztástól, hiába mondják: Anya, mondd meg gyermekednek, ne tegye, amit én csináltam.
Foglalkoztatnak ezek a gondolatok, mert életemben gyakran éltem meg azt, hogy megkérdeztek valamiről és a válaszomtól megfutamodtak. Nem szerettek volna dolgok, problémák olyan mélységeiben megmártózni, mint amit felkínáltam. Más, hasonló embereket is ismerek, akiket én is félve kérdezek meg, mert tudom, nem tőmondatban fognak válaszolni.
Ahogy mondja az evangélium, mondanék többet is, de még nem bírjátok el. Ez ismét arról szól, hogy valóban, bizonyos fokozatosságra van szükség. A jó pedagógus tudja, melyik gyermeknek, mikor, mire van szüksége. Nem vagyok pedagógus, az örömhírt hirdetem. Akit készen talál, annak jó, aki felkészületlen, annak is lehet jó majd egyszer. Ez nem arról szól, mintha osztanám az észt, hanem a hasonló gondolkodású, vagy hasonló irányba iparkodó embereket, vagy csak útkeresőket igyekszem megerősíteni.
Egyébként míg visszaolvasgattam ezeket a sorokat, elgondolkoztam, hogy miként szerepelünk Isten tervében és egyúttal egymás életében. Például az apró irgalmasságok, jócselekedetek, amik nekünk semmilyen terhet nem jelentenek, milyen sokat adhatnak másoknak. Évtizedek után jut eszembe a történet, mikor először voltam külföldön ösztöndíjjal egy konferencián. A terv szerint Dublinba való érkezésemkor kaptam volna meg az ösztöndíjamat. Mivel vasárnap érkeztem, örülhettem, hogy legalább a kollégiumba, a szállásomra bejutottam, de a pénzt csak másnapra ígérték. Akkoriban a légitársaságok még nagyvonalúbbak voltak étkeztetés terén, mindenesetre látszott, egy fillér nélkül a vacsora, mint program törlésre került. Maradt az ismerkedés az ismeretlennel, először külföldön, egyedül. Az utcán egy idős hölgy megszólított és valamit kezdett magyarázni. Igen nagy élmény volt, hogy a viszonylag frissen szerzett nyelvtudásomat akkor, először anyanyelvi területen próbára tehettem. Csodálatosan működött, pedig agrár szakmai nyelvvizsgát tettem éppen és ebben a hittel, Istennel kapcsolatos szókincs viszonylag szerényen szerepelt. Az idős hölgy meghívott egy cukrászdába egy sütire és teára. Ez lett a vacsorám. Közben, amire már konkrétan nem emlékszem, de talán sokat nem is értettem, de Istenről volt szó. Nem felejtettem el azóta sem, mert ha csodára kellett példát mondanom, akkor ezt az emléket hívtam elő. Talán nem nagy dolog, egy vacsorát kihagyni, de az az élmény, hogy kimegyek az utcára és kapok vacsorát és mindehhez Istennek köze van, az megragadt. Pedig akkor ez még nagyon távol állt tőlem, nagyon más töltötte ki az életemet. Röviden elgondolkoztam azon, hogy a Trinity College (Szentháromság Főiskola) kollégiumában kaptam szállást. Isten áldja a néni emlékét, ha lehet, tudja meg, 26 év múltán emlékeznek erre és nem a süti miatt, hanem a kísérletért, hogy utat mutasson. Felvetődhet a kérdés, miért álltam szóba a nénivel, miként kerülhettem ilyen helyzetbe, amiből a legtöbben menekülnek. Erről talán legközelebb.
2016. július
Be the First to Comment