A már hagyománnyá váló bogdányi jótékonysági est vendége Kovács Kati volt. Tőle hallottam ezt (vagy kb. ezt) a mondatot, ami elindította ezt a gondolatfolyamot. Mindig tiszteltem számos kortársával együtt, mert nemzedékének korszakváltásának voltak főszereplői. Dalai mellett, melyeken felnőttem, még mélyebb nyomot az az élmény hagyott, mikor jó tizenévvel ezelőtt egy, a Bükkben lévő csodás strandon lazultam gyanútlanul, mikor megszólaltak a hangfalak, hogy Kovács Kati koncert veszi kezdetét. Ez egy dolog, de őt élőben sosem hallottam addig. Pályája felívelő szakaszában is már sütött dalaiból a jelenlét, a vitalitás, a teljesség. Ami megmagyarázhatatlan, mint egy festmény, amiben, bár látjuk a szépséget és kidolgozottságot, de mégis sokkal nagyobb a hatása, mint, amit elvárnánk tőle. Én ott, azon a strandon, olyan magasra emeltem nem létező kalapom, mint amilyenre ritkán. Nem emlékszem a hőmérsékletre, de nem fáztunk. De olyan életerő, olyan jelenlét fogott meg az előadásában, ami nehezen leírható. Szakértelmem híján ugyan ezt nem tudom megítélni (bár ebben lehet támaszkodni a közönség véleményére), de olyan hozzáértés is, ami példaként szolgál nekem azóta is, bár eléggé más pályán tevékenykedem. Hihetetlen volt számomra, hogy egy ekkora név, egy ilyen helyszínen ekkora mutatványt ad elő. Azóta inspirál ez a profizmus, alázat, odaadás. Meleg van, zsibbadt, a hőségben szétfolyt közönség, mégis életet, lelkesedést áramoltatott a hallgatókba. Ez ismétlődött meg számomra Dunabogdányban is. Nem a MÜPA-ban voltunk, nem kifejezetten szmokingos közönség, ráadásul jótékonysági koncert, tehát egyben valamilyen közösség vállalása is azokkal, akik nem feltétlenül a kommersz világ sikertörténetei. Nem ideális a környezet, levegő nincs, viszont van meleg. Nézőket is próbáló meleg. A színpadon meg tán ennél is melegebb. Ha lehet, most még magasabbra emeltem kalapomat.
A szórakoztatás közben hallottam a címben szereplő mondatot. Visszhangzott valamilyen emlékemből, amire nem emlékszem sajnos, de nem lepne meg, ha egy székely szájából hangzott volna el ez eredetileg. Köznapi magyarra fordítva: Uram segíts!
Függetlenül az ember világnézetétől, vallásától, hitetlenségétől, ha van figyelmünk, szemünk rá, láthatjuk, ha valakinek a ténykedésén, munkáján Isten áldása van. Szerintem, akkor látunk ilyet, ha valaki szakszerűen és szívvel végzi a munkáját, mégis, az említett festményhez hasonlóan, van a munkában és eredményében valami olyasmi, ami nem következik egyszerűen sem a szakszerűségből, sem profizmusból, hanem van ott még valami, ami megmagyarázhatatlan többletet ad. Ehhez nem kell művésznek lenni. Nem tudok elképzelni olyan „alantas” munkát, amin ne lehetne Isten áldása, egy utcaseprő munkáján is lehet látni, még a szemetet is lehet úgy szedni. Idézőjelbe tettem az „alantas” jelzőt, mert nem ismerek olyan munkát, ami alantas lehet, amit szégyellni kellene. Magam is dolgoztam jó pár területen, de emlékeim szerint nem volt olyan, amit ne ugyanolyan odaadással végeztem volna, mint a kedvenc kedvteléseimet. Úgy gondolom, Isten áldása akkor lesz a munkánkon, ha alázattal fogadjuk azt a foglalkozást, ami adatott és ahhoz tesszük hozzá magunkat minden erőnkkel, tehetségünkkel. Ettől megélhetésünk, örömünk, sikereink lehetnek!
2015. szeptember
Istenkapcsolat, szeretet tanösvény
Be the First to Comment