Sokaknak elviselhetetlen a tudat, hogy valami nem úgy történik, ahogy kigondolják, eltervezik és ha apró hiba is van, az is óriási teher. Nem is bíznak semmit sem a véletlenre, mert úgy gondolják, hogy a véletlen, a nem teljes körű ellenőrzés csak és kizárólag ellenük dolgozik. Folyamatos szorongásban telik életük, mikor, hol rontanak el, felejtenek el valamit, hol tévednek, számítják el magukat. Erre ráadásul felhatalmazva is érzik magukat, hiszen a világban maximálisan meg kell tenni mindent, hogy céljaink megvalósuljanak, különben csak úszunk az árral és a vak véletlen irányítja sorsunkat.
A legkisebb hiba, sikertelenség, kudarc végzetes abból a szempontból, hogy mélységeset csalódnak magukban, a világban, a technikában, tudományban és emberekben, amelyekre alapozzák egyébként mérhetetlen elbizakodottságukat, mondván, minden létező erőforrás, anyagi és emberi feltétel, tudás, tapasztalat rendelkezésükre áll. Nem is szerepel a forgatókönyvben a kudarc lehetősége, ezért ér fel egy természeti csapással és nem is tudják másként értékelni, mint egy felmérhetetlen tragédiát.
Az „ember tervez, Isten végez” közhely szintű mondás még nem ment ki a köztudatból, de a valóságban nem él bennünk komolyan, különben nem csalódnánk, lepődnénk meg.
Volt olyan életünkben, hogy hálát adtunk a kudarcért? A sikertelenségért? Hogy lekéstük a Titanicot vagy nem jutottunk be a Challanger személyzetébe? Ilyen estekben talán hálát ad az ember, de lehet, hogy potyautasként jutott fel a Titanicra, hogy meglegyen az akarata és azóta sem tudja a világ, hol tűnhetett el…
Kell hozzá némi tárgyilagosság, távolságtartás, alázat a céljainkkal, törekvéseinkkel szemben, hogy részben tanuljunk belőlük, másrészt pedig meglássuk a dolgok jó oldalát. Nem kell nagy teológiai és hitbéli jártasság a megfontoláshoz, hogy nézzük meg mindig a dolgok jó oldalát. De egyre kevésbé látjuk, mert csak azt látjuk jónak, amit mi annak ítélünk akaratunk megfogalmazásánál. Nem hogy az előrelátásról kezdünk leszokni, de a jó felismeréséről is. Így egyre ritkább a balsikerek, kudarcokért való hálaadás. Igaz, ez a szemlélet még a sikerekért sem késztet hálaadásra, hiszen az a nagyképűen papírformaként kezeli a természetesnek elkönyvelt sikert.
Kedvezőnek ítélem meg a természetemet, hogy életemben nem nagyon tudok olyan balsorsot felhozni, aminek ne lett volna jó oldala. Ráadásul, minél nagyobb volt a csapás, annál nagyobb kincs volt alá eltemetve.
Ha ezt valaki minden rosszból meg tudja csinálni, akkor ebből megbecsülheti, a látásunk körülbelül milyen harmóniában van a világ valódi természetével. Azaz, mennyire jó a valóságban az, amit jónak ítélünk és mennyire rossz, amit rossznak. Nehéz elfogadtatni azt a teóriát, hogy minél rosszabb, annál jobb, egy olyan világban, ahol a legjobbnak vélt dolgok a minimális elvárásaink az élettől, mert nem alkuszunk, mindenből a legjobb kell.
Őseink, ha látnak, bizonyára szánakozva néznek ránk, ekkora gazdagság és bőség mellett milyen boldogtalanul és főleg, békétlenül élnek utódaik. Értetlenül néznek azok az ősök, akik még tudtak boldogok lenni, mert nem vakította el őket a javaik tömkelege (melyekhez ugyanúgy szaporodnak szorongásaink is), nem fulladtak vágyaikba és félelmeikbe, viszont számon tartották a legfontosabb, legértékesebb és legboldogítóbb dolgaikat.
Ha valaki figyelmesen és alázattal könyveli el életének kudarcait, az megállapíthatja, a sikertelenségeinek többet köszönhet, mint az akaratának érvényesülésének, beteljesülésének. Különösen azoknak kell intő üzenettel bírnia, akik sem Istent, sem embert nem ismerve, végtelen eltökéltséggel törnek gyakorlatias céljaik felé, minden eszközt felhasználva. A világ rendje szerint céljaikat elérhetik hellyel, közzel, de mind kudarcos lesz. Minél elvetemültebben hajtják akaratukat, annál mélyebb és hidegebb áramlatokba sodródnak. Eljön a pont, mikor elvesztik a talajt és az akaratuk által olyan káoszba sodródnak, hogy kívülről még a mesebeli szolgálattevő dzsinek sem ismernék fel az igazi célt, vágyat. Menthetetlenné válnak.
Akik megtapasztalják az élet és a világ igazi természetét, azok szabaddá válnak az akaratuk által állított ketrecből és vakságból. Élvezni és látni tudják azokat az adományokat, amit nem kérnek, de kapnak. Felismerhetik azt is, hogy jobban járnak, ha nem is kérnek, mert azzal csak akadályozzák és elfedik az igazi nagy adományok eljöttét.
Ez elképesztően passzív életszemléletnek tűnhet azok között, akik gyermekkoruk óta ki vannak tömve ambíciókkal, vágyakkal, félelmekkel és vasakarattal minden energiájukkal ezeket űzik. Pedig nem. Isten vezetésére, gondoskodására, pásztorolására hagyatkozni egyáltalán nem egy tétlen szemlélődés. Jönnek helyzetek, amiket nem kértünk, de jó esetben engedünk és nem menekülünk előlük, ahol nekünk nemet kell mondani vagy éppen cselekednünk kell. Egyik sem lesz egyszerű. Részben, mert a világi gondolkodástól rettenetesen eltérő, akár ellentétes, ezért maga a felismerés és a szándék csírája is nehezen szökken szárba, de a tevőleges nem kimondása vagy a cselekedet akkora tehernek látszik, amit mi képtelenek vagyunk megemelni. Miként valóban tehetetlenek is vagyunk. Magunkban. Egészen addig, míg saját erőből, saját akaratunkból kívánjuk megoldani. Viszont nem vagyunk egyedül. Aki Isten kezébe adja az irányítást, az a végrehajtásban sem marad magára (ellentétben sokszor, mikor saját akaratunkból iparkodunk valamiben és még csak hozzá sem engedjük Istent férni ahhoz a munkához).
Be the First to Comment