Láttunk már olyat, hogy belecsöppenünk egy közösségbe, ahol mindenki harcol mindenkivel? Sokszor nemesnek beállítva a harcot, mint versengés, igazságharc, szabadságharc, egyenlőségért, jogokért vívott küzdelem, eszmékért vagy éppen békéért folytatott háború?
Megvan az az élmény, hogy az ember ráeszmél, abban a harcban nem lesz győztes, mert a harcoló felek csupán érzelmektől és előítéletektől elvakultan tudni vélik a jót, az igazukat. Azt szoktam mondani, ha mindenki a legnagyobb odaadással próbálna a többiekkel együttműködni, akkor is igen nehéz a feladat, de ha egymás ellen dolgoznak, akkor inkább menjen mindenki haza és keressen valami magányos foglalkozást, ami szinte nem is nagyon létezik.
Van olyan élményünk, hogy mi lehet az értelmes stratégia, még akkor is, ha úgy érzem, erősebb és okosabb vagyok „ellenfeleimnél”? Papírforma szerint nekem kellene győzni, de kiderül, az érzelmekkel és előítéletekkel telített ellenfeleknél nem lehetséges, hiszen sosem fogják elengedni téveszméiket és azt sem látják be, ha már vesztettek.
Ha a közösségben senki nem ismeri fel, akkor is tudjuk felvenni a közösség számára egyetlen üdvözítő stratégiát? Akár saját magunk feladásával, beáldozásával? Van körülöttünk egy fenyegető, kiszorító, kegyetlen világ. Tudunk itt akár csak egy sprőd, szúrós, szalmás jászol lenni és otthont adni az ilyen méltatlan világba is beleszületni akaró szeretetnek? Képesek vagyunk megkegyelmezni, megbocsátani ellenségeknek, engedni az irgalmat működni, segíteni a balgaságtól, bűnöktől és betegségektől szenvedőket, akik üldöznek, fenyegetnek, bántalmaznak érdekeik, félelmeik, másságunk és látszólagos gyengeségünk miatt?
De mondok sokkal egyszerűbbet. A szeretet befogadásához nem kell feltétlenül nagy áldozatot hozni, hacsak nem lemondás, mikor pillanatra felhagyunk harcainkkal, vágyainkkal, félelmeinkkel és egyszerűen a jelenbe helyezzük kiüresítve magunkat, hogy a minket folyamatosan elhalmozó isteni szeretetnek helyet adjunk. Akár egy szép virág, egy madárdal vagy homokozóban játszadozó tiszta gyermeki lélek tudatos, befogadó megfigyelésével. Vagy mindezekre úgy gondolunk, hogy ezek nem ajándékok, Istennek köze nincs hozzájuk, ezek véletlenek vagy éppen járnak nekünk, megdolgoztunk értük, megérdemeljük? Akkor nem látjuk bennük a szeretetet, mint a talált pénzben, csak örülünk a szerencsénknek vagy büszkélkedünk teljesítményünkre. Láttunk már ilyet, nem?
Isten világra jöttének átelmélkedésében is az a boldog, aki Isten ajándékát látja, aki saját magát adta nekünk. Nem a maga mulattatására testesült meg. Ja, hogy ezt végiggondolni is áldozat, mert az ünnepi rohangálás, előkészületek, ajándékvadászat mellé alig fér be? A sok hűhó ugyan mit ér, ha nem engedjük be a szeretetet, arra jut a legkevesebb figyelem, szeglet a lelkünkben? Teljesíteni akarunk, nem szeretetet befogadni.
Akik mégis csak odafigyelnek Jézus megszületésére, azok között is vannak, akik megborzonganak, mivel a kereszt árnyékát látják már a születés pillanatában és reményük, hitük inog meg. Miért engedjem be ezt a szeretnivaló csöppséget a lelkembe ismeretlenül, aki miatt csak a tőr járja át a szívemet, aki csak a tragédiát hozza az életembe? Tragédiát látunk a beteljesedésben? Isten szeretetét utasítjuk vissza, mert ez a szeretet ezt engedte meg?
Isten magát áldozta fel értünk és az utat mutatta meg Jézus életével, miként üdvözülhetünk, milyen út vezet el hozzá, az Ő országába, ami a minden és amin kívül semmi nincs. Ez nem csak boldogulás, ez dupla vagy semmi. A mindenség vagy a sötét üresség. Milyen tragédia? Botránkozunk azon, hogy ha életünkért küzdünk, azt elveszítjük, de aki érte odaadja életét, az megnyeri azt? A hitvány földi kétes elismeréseket, dicsőségeket mind elbukjuk, de ki sajnálja azokat elveszíteni a mindenért, akinek fogalma van arról már életében, hogy mi is igazán az a minden? Tragédia annak, aki a földi mindent akarja elérni, de aki Istenhez iparkodik, annak ezek csak koloncok. A hozzá vezető utat nem kiharcolni kell, engedni kell a vezetést. Ráadásul a világi dicsőségekkel szemben, nem mások ellenében, de másokért tudom járni! Isten szeretetének valódi természetét megint csak Jézus mutatja be. Ezért testesült meg és ezért születik újra bennünk, ha legalább egy jászlat biztosítunk neki.
Legyünk hát jászol!
Be the First to Comment