Magvető

Megjöttek a tavaszi hetek, hónapok. Kimerészkedhetünk a földekre, amint a hőmérséklet és a talaj állapota lehetővé teszi. Megkezdődik a veteményezés. Már akinek megkezdődik és jelent is ez valamit. Nekem ez, többnyire városi neveltetésem ellenére, szinte gyermekkorom óta magától értetődő. Nem emlékszem olyan tavaszra, hogy legalább egy erkélyládába ne veteményeztem volna valamit, egy szerény benapozású budapesti belvárosi gangon. Sokat gondolkoztam azon, vajon mitől van ez a becsípődésem, annak ellenére, hogy nem kertes házban nőttem fel. Csak oda lyukadok ki mindig, mikor gyermekkoromban vidéki rokonoknál voltunk, ahol éppen borsót vetettek. Húztak egy barázdát a kerítés mellé és kezembe adták a magos zacskót, megmutatták milyen sűrűn rakjam a magokat és én tettem a dolgomat, bár igen halvány elképzeléseim voltak róla, hogy mi fog ezután történni. Lehet, csak mesélték, mi lesz ebből, de halványan dereng, hogy bizonyos idő múlva jártunk ismét ott és megláthattam, mi lett a magvaimból. Ez már emlékeim enyészete, de az élmény lényege nem felejtődik. Azóta persze rengetegszer megéltem ezt a folyamatot. Nekem, és a kerttel, földekkel foglalkozóknak ez fel sem tűnik, olyan természetes misztérium, szinte nem is gondoljuk végig.
Időnként megpróbálok kilépni saját kis világomból és egy idegen szemével végignézni rajta. Nem egyszerű, de elég érdekes kaland, javaslom mindenkinek. Egyszer csak arra gondoltam, hogy rohanó világunkban – amikor minden sürgős, minden azonnal kell, és a világ gondoskodik is róla, hogy így legyen, hiszen jól felfogott érdeke diktálja az emberek igényeinek villámgyors kielégítését, mert azért mindent megadnak – az emberek nem tudnak várni. Arra gondoltam, ez bizonyára azért van, mert nem nevelnek növényeket, állatokat.
Azért is eszembe jutott ez a dolog, mert végignéztem a legkorábbi veteményeimet és kicsit elégedetlen voltam a növekménnyel a talaj lassú melegedése miatt. Utána gondoltam, mindennek meg van a rendje. Mindig eljött az idő az aratásra. Hiába csinálom már több évtizede, de még mindig egy csoda számomra, amint a lassan fejlődő kis semmiből buja terményhozó rengeteg lesz. Bizonyára én is türelmetlen típus vagyok. Még a legrövidebb ciklusú növény is próbára teszi az ember türelmét, mint a hónapos retek, pedig a fajtacsoportnak a neve is elárulja, mennyi idő alatt van kész. Hát még a palántanevelésre szoruló termények, mint a paradicsom, paprika.
Úgy gondolom, mindenkinek kellene kertet művelni, mert ez karbantartaná türelmét, előrelátását, kitartását, hitét a jövőben. Mit szóljunk azok hitéhez, akik diófát ültetnek? A dió híres arról, hogy igen sokára fordul termőre. A mai oltványok azért nem annyira több nemzedékre szóló beruházások, azért mégis sok év, mire látjuk a termését. Mondhatnánk, a kishitűek zsázsát ültetnek vagy hónapos retket, a nagy hittel rendelkezők diófát.
A magvető ember egy igen régi, rengeteg réteget hordozó szimbólum. Könyvet lehetne írni róla, ha éppen meg nem tették már.
A rövid távra gondolkodó ember, aki szükségletei közül is csak a rövid távon elérhetőekre tud gondolni, miként állhat hozzá a veteményezéshez?
Félretéve e kedvenc foglalatosságomat, gondoljunk bele, mi a nem kerti életünkben mit vállalunk be: hónapos retket vagy diófát? Esetleg a kettő között valami átmenetit? Egy dolog a bevállaló készségünk más pedig a világ természete. Ténykedéseinknek hatása van hosszú távon, ha jót, ha rosszat teszünk. Nem csak saját életünkre van kihatással, de a világra is. Persze mindenki azt mondhatja, egy vagyok a több milliárd között, mit számít, mit csinálok, egy számít csak, nekem legyen jó. Ha mindenki így gondolná, alighanem élhetetlen lenne a világunk.
Valamiért hiszek abban, hogy bár roppant múlandó vagyok és porlékony, de az a pici morzsányi kavics, amit életem során odébb tudok gurítani egy fél centimétert, az jelent valamit. Ha mást nem, megtettem, ami tehetségemből és lehetőségeimből futotta. Ez a világnak kevés talán, de nekem a legtöbb. A világ úgysem ismeri el legtöbbször az egyéni munkát, áldozatvállalást, legalább térhessek úgy örök nyugalomra, hogy ne szégyenkezzek és keseregjek, hogy milyen idióta, önös és múlékony dolgok kergetésével töltöttem röpke életemet.
Már korábban írtam róla, milyen fontos tudatában lenni annak, mivel telik az életünk és ezt rendszeresen mérlegre tegyük, megítélendő, hogy jó pályán haladunk-e. Halvány gondolataim a háttérben, hogy mindennapra legyen meg a kenyerem: adtam-e szeretetet, vállaltam-e áldozatot, tartóztattam-e meg magam valamiben, végeztem-e valamit, ami a köznek jó, töltöttem-e időt Istennel, hirdettem-e az evangéliumot, gyakoroltam-e irgalmasságot?
Léteznek különböző kereskedelmi láncok, amelyek igen nagy támaszt adnak a belépőknek, igen hatékony és hasznos képzést, tréninget, hogy elesett emberekből kereső és jó jövedelmet termelő tagokat neveljenek. Hasznosnak ítélem ezt a dolgot, bizakodva abban, hogy ez a képzés és ez a tanulás felhozza az elesetteket a pozitív hozzáálláshoz, tudatossághoz, szervezettséghez és a hatékonysághoz életvezetésükben, amelyben remélhetőleg majd eljön a pont, mikor ráébrednek, nem a jövedelem termelése, ami okvetlenül a fő célok között legyen.
Úgy hiszem, a folyamatos leltározás és a jó célok követése növekedést okoz minden bizonnyal a saját életemben, de a világban is. Nem kell szentnek lenni ahhoz, hogy valaki tevékenységével, létével hatást gyakoroljon a környezetére, ami elmúlása után is bizonnyal dolgozni fog. Ilyen volt például Béla bácsi vagy ifjabb barátunk, akikről írtam már korábban haláluk kapcsán. Irigylésre méltó az a halál, ami után a környezetben a hálaadás és boldog emlékezés és emlékezetbe vésés következik. Ellentétben a hiányérzettel, a beteljesületlenséggel, az elkeseredettséggel, reménytelenséggel hátramaradott összetört szívek esetével, amikor fáj a lelke a vigasztalan embernek, mert nem az üdvözült halált látja. Az ember ilyenkor nem töltekezik, nem beteljesül, nem vigaszt, hitet és reményt nyer, hanem együttérez és könyörög: ” ….Vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokét, akik irgalmadra legjobban rászorulnak”. Mély hittel abban, hogy könyörgése meghallgattatik és elveszett társa boldogtalan élete után a fényre jut. Hiszünk a végtelen irgalmasságban, amely a földön elveszetteket felkarolja, békéjükre és örök boldogságukra viszi. Boldogok azonban azok, akik nem veszik el tekintetüket sosem az Ég felől és földi életükben is már megélhetik az Úr irgalmasságát, támogatását és segítségét reménytelennek tűnő helyzetükben.

2018. május