Hitben kicsit elmélyültebbek tartják, hogy Isten nem csinál selejtet. Nem csak erényeinket, talentumainkat köszönhetjük neki, hanem bűneinket, hibáinkat, fogyatékosságainkat is. Utóbbiakért ritkábban adnak hálát, de nem véletlenül kapjuk. Részben feladatul szánja nekünk, másrészt, nem csak rólunk szól a világ, ezekkel csakúgy, mint pozitív tulajdonságunkkal a világnak is lesz dolga. Hitben sekélyesebb lelkek, még templomból kijövet is úgy néznek olykor a másik emberre, mintha Isten rossz napján teremtette volna. Nehezen tanuljuk meg jó és rossz tulajdonságainkat kiegyensúlyozottan kezelni. Ha sikerünk van, akkor mindent magunk érdemének tulajdonítunk, eszünkbe nem jut köszönetet mondani sem másoknak, sem Istennek és meg is ítélünk mindenkit igen magas lóról, kevélységünk pedig tombol. De ha kudarcot vallunk vagy bűneink miatt megszégyenülünk, akkor bizony gyorsan megnevezzük a felelősöket környezetünkben és különösen Istenben, aki hagyta ezt és nem segített meg. Ugyanakkor összeomlunk, mert kevélységünk nem tűri a kudarcot, csak a siker elfogadható számára, áldozatát keményen bünteti. Az alázatosaknak szeme nem rebben sem a siker, sem a kudarc esetén. Kevélységünket elég pontosan be is tudjuk mérni, mekkorát leng ki hangulatunk a siker és a kudarcok váltakozásakor!
Pedig ez csak arra kellene rávezessen, hogy nem vagyunk magunkban tökéletesek semmiben. Ennek ellenére igen sokan iparkodnak azon, hogy valamiben, sőt, mindenben is tökéletesek legyenek. Sajnos, sokszor ezt neveljük a gyermekeinkbe is, pedig ez szinte a sátán kísértése! Bizonyos vallási körökben még a tökéletességre irányuló kísérlet is Isten káromlása, ezért fantasztikusan precíz mestermunkáikban is szándékosan hibát ejtenek, hogy ennek még a látszatát is elkerüljék Isten előtt. De materialista agyféltekém is ezt sugallja tapasztalataim alapján. A tökéletességre való törekvést magam nem Isten megsértésének tekintettem, hanem gyakorlatias szempontból értelmetlennek, sőt károsnak, mert a 95 és 100 % között mindennapi viszonylatokban szinte elhanyagolható a különbség, ugyanakkor aránytalanul von el erőforrásokat, ami a többi, fontos, szinte létszükségleti feladatainkat tudja teljesen háttérbe szorítani. Életemnek szintén gyakorlatias szakaszának az egyik legnagyobb tapasztalata, hogy a megszokott maximalizmus helyett az optimalizálásban, a kiegyensúlyozásban van az értelem és a jobb sorsunk. Sokan, sajnos, szinte nem is tudják elképzelni, hogy aktuális fő céljuktól bármit is elvonjanak. Hiába, meg kell tanulni, ha valamiben a tökéletességre való törekvés kényszerét érezzük, annak bizonyosan súlyos árát fogjuk fizetni, gyakran sokkal fontosabb területeken.
Akkor mi van? Mondjunk le teljesen a tökéletességről, legyünk igénytelenek, hanyagoljunk el mindent? Nem. Azt mondja az Írás: „Legyetek szentek!”. Vannak jó és rossz tulajdonságaink. Mindenben tökéletesek már csak azért sem lehetünk, mert mindenhez más talentumok kellenek és amilyenek a talentumok, azok nem csak erősséget adnak, hanem más területen gyengeséget. Akkor ez a tökéletesség nyilván teljesen reménytelen!
Isten arra tanít minket, gyermekeit, nagy türelemmel, hogy gondoskodott rólunk és nem hanyagul ejtett minket a világra, hanem tudatosan fel is szerelt arra a szerepre, amit rendelt nagy szeretettel nekünk. Életünk első fele azzal telik jó esetben, hogy feltérképezzük javainkat, jó és rossz tulajdonságainkat. Ha ez megvan tárgyilagosan és nem csapjuk be magunkat jó vagy rossz irányban, akkor megkeressük, mi is az utunk. Van kinek ez egyszerűbb, mintha madzagon húznák, másnak elég hosszú gyötrelem, mire nagyjából a helyére kerül. De igazán a sínre akkor kerülünk és akkor tudjuk magunkat és küldetésünket beteljesíteni, ha Istent beengedjük életünkbe. Megengedjük, hogy jó tulajdonságainkat mederbe terelje és bűneinket, fogyatékosságainkat javunkra és céljaira fordítsa utunkon. Tudnak az emberek egy életet leélni nagy erővel, energiával és a világ előtt nagy tetteket, teljesítményeket bemutatva, bronzba öntve szobor talapzatra állni, de mégsem tudják beteljesíteni a világ és maguk javára, de főleg, Isten dicsőségére a küldetésüket és lelki nyomorúságban végeznék, ha Ő nem lenne végtelenül irgalmas.
Kicsit is alázatos ember felismeri saját életében, hogy az igazi nagy dolgok nem rajta múlnak. Iparkodunk ebben, abban, ide és oda, de mind a nagy csapások, mind a nagy sikerek szinte minden erőfeszítés ellenére vagy mellett következnek be! Tárgyilagosan nézve olyan, mintha nem sok közünk lenne a sorsunkhoz. Pedig valójában nem. Mindig van választásunk és mindig kell is választanunk. Magunk vagy Isten akarata között. Így lehetnek csapásokból áldások vagy sikerekből veszteségek!
2025. február
Be the First to Comment