Ha nem valósulhat meg életünkben valahol a tökéletesség, akkor inkább lemondunk róla? Igen, lehetünk ilyen markánsak, de akkor mi jut osztályrészül? Mikor és miben adódhat meg az a teljesség, amivel megelégedhetünk? Ha nem lehetünk garantáltan győztesek egy versenyben, akkor el se induljunk? Ha nem övez minket dicsőség munkánkban, vállalkozásunkban, akkor bele se vágjunk? Ha nem tudjuk megváltani embertársainkat, akkor fel se keljünk? Csak az elsőség, csak a teljes győzelem, csak a teljes siker az elfogadható? Magunktól és másoktól is? Ha valamiről menet közben kiderül, hogy nem lehet világra szóló, ha nem sikerülhet száz százalékosra, akkor ott- és esetleg félbehagyjuk? Ha választottunkról kiderül, hogy nem tökéletes, de még csak nem is az igazi, akkor keresünk másikat? Ha egy munkatársunkról, alkalmazottunkról felismerjük, hogy messze van a tökéletestől, akkor megfúrjuk, kirúgjuk vagy felmondunk, ha a munkahelyről derül ez ki? Márpedig, előbb vagy utóbb, mindenről és mindenkiről ki fog derülni, hogy nem tökéletes, nem lehet teljesen százas, mert a világon semmi és senki sem tökéletes. Ha magunknál tökéletesebbet nem ismerünk, akkor miért várjuk el, hogy a rajtunk kívül álló világ tökéletes legyen? (Bátortalanul megjegyzem, ha csak annyira tökéletes a világ, mint mi, akkor már vállalhatatlan is lehet.)
Ha embereket bíz rám a sors, mondhatom-e, hogy csak akkor foglalkozom velük, ha feltétel nélkül ünnepelve követnek és a maradéktalan dicsőség a jutalmam? Tanítóként mondhatom-e azt az első órán, hogy csak akkor vagyok hajlandó tanítani, ha innentől minden órámra eljön mindenki engem éljenezve? Párkapcsolatomra mondhatom-e, hogy csak a teljes dicsőségben és boldogságban tartok ki benne? Ha éppen nem találom meg az igazit, bele sem vágok, abba a kapcsolatba, amit a sors ad? Ha Isten országát egyedül nem tudom felépíteni vagy, ha ebből nem kér mindenki, akkor részt se vegyek benne?
Életünk minden területén igényeljük a sikert, a teljességet és irtózunk ennek kudarcától vagy annak a kockázatától. Ha következetesek lennénk, akkor ezért soha sehova nem indulnánk el vagy kínszenvedések közepette végeznénk a feltétlenül kötelező gyakorlatokat, boldogtalanságra ítélve magunkat.
Ifjabb koromban egy munkahelyi vezető duzzogva tett szemrehányást a kollégáinak. Ha a titkos választáson egyetlen ellenszavazatot is kap, akkor nem vállalja a vezetést. A helyzet szinte komikussá vált, engem azonban inkább az elméleti háttér érdekelt. Elképzelhető olyan, hogy egyöntetű támogatást kapjon valaki minden ember részéről? Hol a határ, amikor valóban érdemes félreállni, elhallgatni, visszavonulni? Helyes az, hogy ha csak a teljes és maradéktalan győzelemért vagyok hajlandó energiát kifejteni, a részleges siker vagy támogatottság már kudarc, ami vissza kell tartson?
Sokszor találkozni azzal az ellentmondással, hogy egyrészt túlértékeljük magunkat azzal, hogy óriási dicsőségre vágyunk, csak ez az elfogadható eredménye munkánknak, áldozatvállalásunknak, másrészt pedig alábecsüljük azt, ami szerepünk lehet a dicsőségben. A probléma talán ott gyökerezik, hogy magunk próbáljuk megítélni, mi is számunkra a siker vagy még rosszabb, ha a világra bízzuk. Persze, ha úgy gondoljuk, boldogságunk azon múlik, mennyire ünnepel a világ, akkor számolnunk kell azzal, hogy a világ megítélése ritkán igazságos, érték központú, önzetlen és következetes. A világ gyakran megtéveszthető, gyakran ünnepel érdemteleneket és még sorolhatnám tovább, amiért különösen értékzavaros időkben nem igazán tennék ki számomra komoly értékeket a világ ítéletének. „Gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé…Mt. 7.6.”. A világ ítélete olykor azonban korrigálja magát, történelmi távlatokban tanúi lehetünk annak, hogy ismeretlen embereket fedez fel az utókor, szinte a névtelenségből, hogy nélkülük bizony ma szegényebbek lennénk valamiben. Máskor pedig ünnepelt, dicsőített államférfiak, művészek tűnnek el a névtelenségben. Persze, ezek az utólagos korrekciók is gyakran torzak, hiszen a korízlés irányítja az utólagos ítéleteket, minősítéseket is.
Természetesen nehéz úgy mozogni a világban, hogy fittyet hányunk embertársaink véleményére, reakcióira, az ellenszél sem garancia, hogy jó utat járunk. Ugyanakkor, a kimondott vagy kimondatlan világi elvárásoknak való megfelelési kényszer sötét erdőbe visz minket. Ugyanis a világ sokszínűsége és változatossága nagyon bonyolult és nem ritkán ellentmondásos követelményeket támaszt a megfelelni igyekvők elé, annyira, hogy az egyszerre több irányba eleget tevőket a világ minden bugyra kiveti magából, mert nem tolerálja az ilyen két- vagy inkább sokszínűséget.
Csupán magunk értékeire alapozva azon múlhat a dolog, milyen értékrendet hoztunk otthonról, mit szedtünk össze felcseperedésünk, tanulmányaink és világkeresésünk alatt. Ha szerencsénk van, szilárd, sokat próbált és kikezdhetetlen mércét kaptunk vagy hoztunk össze, de ha nem, hát nem lesz hálás sem a föld, sem az ég.
Ifjú, harcosabb koromban, munkahelyemen sokat csatáztam több, kevesebb sikerrel, hogy a vállalt túlmunkákért vagy elért többlet bevételekért valami keresetkiegészítést kapjunk kollégáimmal. Tiltakozásul egy, már nem tudom, honnan származó idézetet raktam ki a faliújságunkra: „A jól elvégzett munka jutalma, hogy elvégezhettük”. Az ilyen falragaszok működnek, eljött az idő, hogy most már azt mondom, hogy valahogy ez tényleg így van. Természetesen a pénzkereset, az egzisztencia megteremtése nem mellékes szempont, de ha alaposan belegondolunk és félretesszük a jövedelem örömét, tényleg felismerhetünk egy szintén nem elhanyagolható érzést, ami igen sok dologból születhet egy elvégzett munka után és alatt. Ez megadatik akkor is, ha nem ünnepelnek, esetleg nem is értékelnek, észre sem veszik az eredményt, esetleg lenézik.
Ha a mércénk fölötte áll a napi érdekeknek, hangulatoknak, ideiglenes vagy próbaüzemű értékeknek, akkor eléggé bizonytalan a világi sikerünk, talán meg sem méretettünk, mert a világ figyelemre sem méltat, mégis az adott értékrendnek hódolóknak biztatást, örömöt és megerősítést nyújtunk. Ez az érték talán sosem lesz tömegcikk, sosem lesz sláger, de könnyen lehet, hogy gyümölcsei több jót adnak a világba és maradandóbbak, mint a legtöbb elismerést szerzett produkció. Ebben bizony benne van az is, hogy teljesítményünk, tetteink nagy sokára értékelődnek fel, maradnak vagy erősödnek meg az emlékezetben és bizony, mint sok példát látunk rá, az sem biztos, hogy életünkben megérjük az igazi értékelést. Ez nem tűnhet kecsegtetőnek olyanok számára, akiket a gyors és látványos sikerek motiválnak csak. Ki vállal be olyan munkát, amiről majd csak az utókor mond igazi ítéletet? Pedig a jövő, menő érték zagyvaságok és felületesen és mindentől befolyásolt indulatos és zavaros ítéletek hömpölygéséből csak azok a sziklák, oszlopok maradnak idővel állva, amelyek a pillanatnyi és múló lelkesedéseknek nincsen központjában.
Mit számíthat a fentiek alapján, ha viszonyítási pontunk egy sziklán vagy a futóhomokon helyeződik? Talán nem meglepő a következő igerészlet: „Ezt mondja a Úr: átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik és szíve elfordul az Úrtól.” Jer. 17. 5. Vagy másutt: „Ne bízzatok hát emberben, akinek mindene a lehelet az orrában. Ugyan mi nagyot tarthattok felőle?” Iz. 2. 22.
2019. július
Be the First to Comment