Az ember gyermekfejjel összeszed a világból különféle ösztökéket, szüleitől, korai élményeiből, jókból és rosszakból és összeáll egy vágy és félelemhalmaz, ami vezérli az életét. Van, akinek ez szinte változatlan kiindulástól, van, akinek naponta változik. Sokfélék vagyunk, sokféle ösztökéket kapunk. Az ember általában tudni véli, éppen mi hajtja valami felé vagy valami elől. Sok és változatos ösztöke után kezdhet valami derengeni, mi is lehet igazi pályánk. Gyakran jut eszembe a Prédikátor könyve, ahol a főhősnek nagyon sok dolog megadatik, amiben megpróbálja magát sikerrel, de minduntalan csalódik, mert nem érzi egyiket sem az igazinak. Mi sokszor el sem jutunk erre a felismerésre, mert hivatásunkban, törekvéseinkben és félelmeinkben sosem állunk meg, hogy végigtekintsük azon, hogy miben is iparkodunk, mire is megy az időnk és az erőforrásaink. Sőt, ezt tudni véljük. El akarunk érni valamit a munkánkban, érvényt akarunk szerezni az igazságunknak, nézeteinknek, megvalósítani céljainkat és elkerülni dolgokat, amelyektől félünk.
Hosszú évek után, több hivatásban is égetve gyertyámat, feltűnt, mi is a közös bennük. Párom kérdezte egyszer, miért vívom „harcaimat” több fronton, nem lenne elég beérni eggyel? Jó kérdés volt, mert ráébresztett, téves a meglátás, nem több fronton harcolok, hanem csak egyen, ami közös minden területen. Ez nem csak egy egyszerű felismerés volt, de elvezetett ahhoz a meggyőződéshez, ha egy helyen dolgoznék, akkor is mi lenne az igazi „front”. Akkor azonban ez kevésbé válna felismerhetővé, mint általános, mindenekfelett álló cél.
Arról volna szó, amire már nagyon régóta rájöttem, lehetek a szakmámban hatalmas géniusz, mindent tudó, semmire nem megyek vele, ha az emberek a sötétség rabjai a környezetemben. Ahogy telnek az évek, azt látom, hogy egyre távolodnak, egyre nehezebb átadni a tudásomat, tapasztalatomat. Mint a táguló világegyetemben, mi mint kis bolygók, egyre zuhanunk a messziségbe. Nem csak én a többiektől, de látom, hogy mások is távolabb kerülnek egymástól, már alig értenek szót egymással.
Nagyon régen, a szaktanácsadási pályám elején felismertem, milyen óriási áldozatot kell hozzak, hogy segíteni tudjak a tudásommal és nem csak a másik ember felé, hanem többi ember közötti kapcsolaton is dolgoznom kell, ha szakmailag és egyéb téren is előbbre tudjak lendíteni valakit, valakiket. Idővel rájöttem, ez nagyobb feladat és áldozat, mint a tudásom és tapasztalataim megszerzése, szinten tartása és a kérdések megválaszolása. Az embereken dolgozva azonban nem csak a magam tudását tudom átadni, de én is többet tanulok és a többiek is egymástól és eljuthatnak a ma már szinte ismeretlen működésre, az együttműködésre.
Idővel, Isten kegyelmével az ember közelebb kerül hozzá és egyszer csak feleszmél, igazi dolgunk valóban Isten országának építése. Nem feltétlenül azzal, hogy eldobjuk a kalapácsot és elmegyünk a dzsungelbe a hittel az őslakosok közé, akik könnyen lehet, hogy közelebb vannak Istenhez, mint én, de kitartani a hivatásban, a családban, az ismerősök között, hiszen ott kaptam ezt a feladatot, amit felismerve nem az az első dolgom, hogy el is hagyjam küldetésem terepét.
Ahova rakott minket Isten, ott jobbára világi feladatokat is adott és hozzá talentumokat. Ha orvos vagyok, gyógyítsak, ha szerelő vagyok, szereljek, ha író vagyok, írjak, ha számoló vagyok, számoljak.
Isten országának építése mellett ott, ahol vagyunk, világi tevékenységeink is megszentelődnek és részévé válnak ennek az építkezésnek. Lehet annál nagyobb kegyelem, amit nem csak a templomban, lelkigyakorlatokon és zarándoklatokon élvezhetek, hanem a munkámban, hivatásaimban?
Miként a tanmesében, ahol megkérdeznek három embert, miért görgetnek három hasonlóan hatalmas sziklát. Az egyik rabszolga, ezért kötelességből, a második a pénz szolgája, az fizetségért, a harmadik pedig Isten gyermeke, ő pedig templomot épít.
Ha Isten országát építjük a munkánkban, családunkban, hivatásainkban, akkor tudjuk hordozni annak terheit, mert nem a magunk önös célját kergetjük. Ki tudunk tartani. Elviseljük az értetlenséget, az ítélkezéseket, bántalmazásokat, rágalmazásokat, megbocsátunk és Atyánk segedelmével tölthetjük újra sokszor lemerült szeretet tartályunkat.
Isten a legjobb munkáltató, végtelen szeretetében tartja azokat, akik neki dolgoznak, akik neki hálásak és Őt dicsőítik, legyenek királyok vagy udvari bolondok.
2024. augusztus
Be the First to Comment