Különböző kultúrák találkozása hogyan nézett ki eddig az emberiség történetében?
Utólag a túlélő úgy írja le a történelmet, hogy a fejlettebb győzedelmeskedett
a primitív felett. Korábban már foglalkoztam a fejlődés fogalmával, erre most nem
térnék ki, inkább pontosítanék, hogy e tekintetben talán inkább az erőszakosabb,
agresszívebb az aki győzedelmeskedett. A római birodalom romjain felhízó barbárok
ugyan miben mutattak fejlettséget? Igaz, megizmosodó fölényük fő alapja
a birodalom széthullása, hanyatlása volt, ami még romjaiban is megnemesítette a
beáramló barbár törzseket és újjáéledt kultúrája itt Európában.
Tartanék attól a mások által várt naptól, mikor megjelennek világunkban a földönkívüliek.
Nem zárom ki létezésüket, mivel nem létezésükre sincs bizonyíték. Reményeim
szerint azért nem botlunk egymásba, mert mi nem jutunk el olyan mes�-
szire ill. ha ők eljutnak hozzánk, akkor valószínűleg sokkal fejlettebbek nálunk, ezért
tudják, hogy kölcsönösen sok jó nem származna abból, ha itt megmutatkoznának.
Ha beavatkoznának primitív kis életünkbe, akkor meg pláne. Nem kell földönkívülinek
lenni ahhoz, hogy megkövezzék bármely embertársunkat azért, mert nem a
közhiedelem és megrögzöttség szólamait fújja, hanem az értékes és ritka, nehezen
hozzáférhető információkat osztja meg. A próféták sem jártak jól többnyire.
Gyermekkorom óta sokat jár gondolataim között Arkhimédesz, akit egy római
katona vágott le, mert miközben annak figyelmét geometrai tanulmányok töltötték
ki, lebarmolta a katonát, aki a porba rajzolt körein téblábolt. Ha a katona
besorozott matematikus lett volna, alighanem leborul a bölcs tudós lábai elé,
azonban akkoriban ennek csekély volt a valószínűsége. A vitéz állítólag büntetést
kapott, de alighanem sohasem tudta meg, hogy a sok szerencsétlen áldozat között
épp milyen emberrel is sikerült végeznie és vajon ez miért volt büntetendő. Ma is
tapasztalhatjuk azt, hogy sokszor számunkra észrevétlen a másik ember tudása,
szakmája, bármilyen értéke. Egy zenészből a laikus mit sem lát, csak azt, hogy
valamit kalimpál egy olyan kütyün, amit hétköznapi ember meg sem tud szólaltatni,
ő pedig a csodákat eleveníti meg. Hány olyan szakma, mesterség van, aminek
eredményét természetesnek vesszük, de fogalmunk és érdeklődésünk sincsen felé,
hogy ez hogy is működik? Például a hagyományos bogdányi kő faragása, aminek
már nem sok tudósa van. Szomorú, hogy a fiatalokat ez nem érdekli annyira, mint
amire érdemes, ezért egyre inkább korszerű megmunkáló eszközökkel történik a
„faragás”. A hagyományos és zseniális módszerek eltűnőben vannak. Tíz év múlva talán senki nem fog még emlékezni sem az egykori szakmára, legfeljebb a majdani
avatott szemű kőfaragók nézegetik furcsállva a régi köveket, hogy azokat vajon
hogyan hasították, alakították. Láthatatlanná porladnak ezek a tudományok, mint
képviselőik is.
Ez a helyzet a különböző kultúrák találkozásánál is. Látszólag azonos felépítésű
emberek vagyunk, azonban közelebb lépve kiderül, hogy mintha más bolygóról
jött volna a másik. Ez még itt is előfordul akár településen belül, például generációk
között. Nem is kell teljesen idegen világba, a föld másik végére elmenni.
Itt is elég kihívással találkozunk, hogy elfogadjuk egymást és tudjunk együtt élni,
építkezni közös világunkért. Ezek a differenciák olykor észrevehetetlenek és érthetetlenek,
fény akkor derül rájuk, mikor valami óriási katasztrófa történik ezekben
a kapcsolatokban. Akkor egyik fél sem érti, hogy mi baja a másiknak. Hát ez majdnem
mindennapos magunk között is, hát még egy teljesen más világ szülötteivel.
Hány ilyen ütközés történt a történelemben, hogy különböző kultúrákhoz tartozó
csoportok találkozása folyamán egyszer csak minden látható ok nélkül az
egyik lemészárolja a másikat?
Dél-amerikai kultúrákat sikerült a civilizációnak úgy leradíroznia, hogy gondosan
ügyelt rá, nehogy fennmaradjanak annak írásos emlékei és az utókor esetleg
másként ítélné meg, ki is volt a „fejlettebb”, magasabb rendű.
A science fiction (sci-fi) sokak számára a fantasztikummal felturbózott akciófilmeket
jelenti, pedig van olyan ága is, amely ennek világába ültet át mindennapi történeteket,
kihangsúlyozva azok visszásságát. Ray Bradbury, ifjúkori kedvenc íróm a
sci-fi világába ágyazott számos igen érdekes, kitalált történetet. Egyik novellájában,
emlékeim szerint, éppen a hódító emberekről ír a Marson, akik a marslakók nálunk
sokkal emberibb, szeretőbb, kifinomultabb világában közlekedtek, mint elefánt a
porcelánboltban. Szívet szorongató érzés volt a felismerés, hogy ez talán nem is
fikció, létezhet ilyen akár a mi világunkban is. Emberre oly jellemző módon ítélünk,
ítélkezünk nagy gőgünkben és értékelünk le embereket, kultúrákat csupán azért,
mert nem értjük, rosszabb esetben esetleg nem is látjuk meg őket.
A találkozás még akkor is végzetes lehet, ha nem a fölényes gőg okozta vakság
kíséri, hanem a szeretet és vonzódás jegyében zajlik. Tűz herceg és jég hercegkisasszony
szerelme jut eszembe. A herceg kitartóan kérlelte szerelmét, hogy menjen
át a világába. Ő hiába hajtogatta, hogy akkor neki vége. Természetesen a történet
vége közös elmúlásuk lett, hiába volt a szerelem nagy.
Világunkban talán sok hasonló szomorú történet elkerülhető lenne, ha alázattal
fordulnánk minden ismeretlen felé, hogy negatív vagy épp pozitív előítéletek építése
helyett esélyünk lehessen megismerni és alázattal, tisztelettel kezelni a másik
embert, kultúrát, ráadásául úgy, hogy egyikünk se sérüljön.
2016. február
Be the First to Comment