Papszentelés 2015

Dunabogdányban szép hagyomány, hogy a papszentelésre kétnapos zarándoklat indul. Most ez úgy alakult, hogy párom egyéb programjai nem engedték sem a teljes, sem a könnyített egynapos programot. Ezért ötlött fel bennem, hogy akkor kitalálok egy zarándokfutást erre a jeles alkalomra. Elhatároztam, hogy korán indulva érem utol Esztergomban a zarándok csapatot és velük veszek részt az ünnepségen. Előző nap ért rég elhunyt édesapám egyik barátjának a halálhíre. Ő igen mély nyomot hagyott az életemen. Ezen körülményekből indíttatva ezt a futást felajánlottam az avatandó diakónusok üdvösségéért, a bogdányi papszentelő zarándoklat tiszteletére, valamint Béla bácsi emlékére és Isten dicsőségére. Ez egy hegyi örömfutás lett volna 30 km körüli távval, elviselhető szintkülönbségekkel, országúti és erdei utakon. Meg kellett tapasztalnom azonban itt is, hogy amit Istenhez szólunk, az figyelemre talál. A futásból egy keresztút lett, számos stációjával.
Felfutottam a Csapás-dűlőn át a Mogyoró-hegyre. Visegrád felé haladva azonban elvétettem az utat, mert bár rövidíteni próbáltam, egy kicsit túlfutottam a Nagyvillám felé. Ez elég bosszantó volt, mert nem csak időt veszítettem, de erőt is, mivel ez egy jó meredek emelkedő. Ezt követően viszonylag gondtalanul folytatódott az utam Visegrádtól az országúton Dömösön, Pilismaróton át. Pilismarót után megtaláltam a tervezett útvonal jelzését, ami az erdőn át vitt Esztergomba. Nem nagyon törődtem a jelzéssel, mert viszonylag egyenes útra számítottam. Mélyebben az erdőben kezdett feltűnni, hogy elmaradt a jel, de úgy gondoltam, nem térhettem le róla. Eljött azonban az a pont, mikor be kellett látnom, hogy nem a jelzett úton futok. A hevenyészett térképem alapján úgy éreztem, ez még nem nagy probléma, csak valahol az erdei utak között jobbra kell tartsak. No, innen kezdődött a bolyongásom. Egyre izgatottabban, egyre nagyobb erővel futottam, egyre kevésbé utakon és mind inkább meredek terepen. Egy villanypásztorral ellátott kerítésbe akadtam, amit megkerülni igyekeztem. Közben el kellett ismerjem, hogy szinte körbe futkosok, de bizonyosan rossz irányba, mert a nap véletlenül sem úgy áll, hogy megnyugtató legyen. Ekkor a napot kezdtem figyelni és próbáltam legalább irányba tartani. Még mindig a villanypásztor mellett futottam, mikor elcsúsztam és mindkét combom görcsbe rándult. Esés közben nekiestem a villanypásztornak. Nehéz volt eldöntenem, melyik a kellemetlenebb. Mindenesetre a görcs több feladatot adott. Háttal a lejtőnek próbáltam felállni és így kinyújtani a lábamat. Ezt sikerült megoldanom, viszont be kellett látnom, hogy Esztergomba már nem tudok így elfutni, még ha az utat meg is találom. Arra gondoltam, hogy elestem ugyan a kereszttel, de sikerült felállnom. Így, megadva magam a helyzetnek, már csak arra kellett koncentráljak, hogy visszaérjek Pilismarótra az útvonalon, amin jöttem. Ez azért is fontos volt, mert éreztem, hogy kiszáradtam. A patakvölgy másik oldalán sikerült irányt találnom és követve a völgyet, már tudtam, hogy visszatalálok. Végig lefelé haladtam, hol futva, hol gyalogolva. Egyszer csak észrevettem egy utat, ami balra vezetett, amerre Esztergomot sejtettem. Felötlött, hogy ilyen állapotban kockáztathatok még egy bolyongást a viszonylag biztos menekülőút helyett? A misére úgysem érnék oda, jó, ha eltalálok Pilismarótra. Hirtelen mégis bekanyarodtam. Hamarosan, nagy bosszúságomra ismét a villanypásztoros területhez értem. Most azonban a másik irányban próbáltam megkerülni. Ekkor hívott a párom, mert már ott kellett volna legyek. Mondtam, hogy nem tudom, merre vagyok, menjen be a misére, mert még elvesződöm itt egy darabig (Veronika kendője). Pár méter után a villanypásztor mellett elhaladó útra értem, amin a hőn áhított jelzés volt! Ekkor visszajeleztem, hogy mégiscsak oda fogok menni, érek, amikor érek. Még egy forrást is találtam, ami talán még fontosabb volt, mint az ösvény. Innen már csak egy jó hosszú „iramodás” volt, amin már csak a feltámadt hit vitt előre, mert az erdőből kiérve már őrült meleg is volt. Végül odaértem a Bazilikához, körülbelül a mise közepén. Eleinte nem akartam bemenni, mert futócuccban, eléggé összekaristolva és sárosan, csak a bejáratnál gondoltam megvárni a mise végét, hátha valami kis áldás nekem is jut. Láttam azonban, hogy nálam nem sokkal jobban öltözött turisták is sorjáznak befelé, így én is bementem. Itt kordon választotta el a mise résztvevőit, ahol egy jól öltözött úr kérdezte, hogy a misére megyek? Hát, igen, pironkodtam állapotom miatt. Mégis, úgy gondolom, ez volt a jó döntés, mert, ahogy lerogytam a padra, úgy éreztem, mintha úgy érkeztem volna meg, mint még soha. Nem a sikerélmény, hogy mégis odaértem a misére és megcsináltam, hanem hogy nem voltam egyedül és nem csak egy misére értem oda, hanem nagyon megérkeztem.
Valahogy azt remélem, így ér véget egyszer az életem. Arra gondoltam, ha valamit felajánlunk Atyánknak, akkor, ha azt arra méltónak tartja, velünk tart. Ettől ez nem lesz még jutalomút. Próbára teszi hitünket, mint ahogy sokszor el is veszítjük. De valahogy mindig erőt ad a visszataláláshoz. Úgy gondoltam eredetileg, hogy ezt az utat én terveztem, én választottam. Erről szó nincs, én csak egy kellemes edzésre gondoltam, amire kitűzök egy zászlót. Hányszor van így életünkben, hogy tervezünk valamit, úgy gondoljuk, hogy mindent figyelembe vettünk, elterveztünk, erőforrásainkat felsorakoztattuk? Jó esetben Isten segítségét is kérjük. De mikor mi ajánlunk fel valamit!? Hát akkor valami ilyesmi történhet… Eddig többnyire utólag ajánlottam fel nagyobb teljesítményeket Isten dicsőségére, most azonban előre tettem ezt meg. Tanulság, hogy az egyszerűnek látszó utak is hihetetlen mélységeket hordozhatnak, ha kérjük az Urat, tartson velünk.

2015. augusztus