„Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míg kiábrázolódik bennetek Krisztus.” Az idézet Pál Galata leveléből való. A nagy tanító eme megnyilvánulása is hihetetlen küldetést jelenít meg, ami pedagógusok jelmondata is lehetne. Vannak az életben elhangzó gondolatok, mondatok, amelyek roppant súllyal bírnak. Nem váratlan, hogy a Szentírásban ilyenekre talál az ember. Életünk fő kegyelme megtalálni, meglátni Krisztust a másikban, akárcsak önmagunkban. Ez egy nagyon interaktív dolog, hiszen nem csak arról szól, hogy nevelőként Krisztus formára mintázzuk a ránk bízott nebulókat, de azt is, hogy felismerjük bennük Őt és segítsük kibontakozásában. Ez nagy munka és sokszor nagy fájdalom is, hiszen sokszor nagyon extrém helyzeteket kell vállalnunk és elviselnünk. A nevelés a tudás átadása mellett egy értékrend közvetítése is.
Az értékek napjainkban – ahogy szokták mondani – válságban vannak. Ezzel kapcsolatos az Üzenet a Szentírásból, mely szerint minden fa haszna gyümölcséről ismerszik meg, ami többnyire csak hosszú távon mutatkozik meg. Egy elültetett fa évek múlva bizonyít, mit is terem. Világunkban a régi és új eszmények csapnak össze jó ideje és az idő múltával rajzolódnak is ki a gyümölcsök. Jók vagy rosszak.
A közvéleményből az tűnik ki, hogy az oktatási rendszer, a pedagógusok vállán nyugszik a jövő generáció sikeressége vagy sikertelensége. Egy új ifjú sakkozó csodagyerek egy interjúban közvetítette mestere álláspontját, mi szerint a siker egy motivált és ambíciózus tanuló, egy erősen támogató szülői háttér és egy jó edző (tanító) függvénye.
Panaszkodnak diákok, szülők, ha sok lecke van, milyen nagy a terhelés. Ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy hálás szeretettel gondolok egykori nyomorgató tanáraimra. Különösen matematikában. A gimnázium második osztály félévénél majdnem megbuktam, egyetemi felvételin 5-öst produkáltam. A kettő között volt valami, ami nem okvetlenül az én zsenialitásom. Az érintett pedagógus nem kegyetlen volt, csupán közvetítette számomra a világot. Tükröt tartott. Ennyit tudok pillanatnyilag, nem többet. Utat is mutatott, mit kell tegyek, ha fejlődni akarok. Rettenetesen utáltam a tárgyat, mert érdeklődési körömben elhivatottságot éreztem, ez pedig csak kudarcforrás volt és egyben veszélyeztette is haladásomat. Fogcsikorgatva láttam munkának. Életem egyik első – akkor még nem átgondolt – élménye volt, mi történik, ha egy nem kedvelt, utálatos dologról elfogadom, hogy az épülésemet szolgálja, akkor a teher idővel édes lesz. Gimnázium végére megszerettem a matemtikát.
Ehhez kellett a tanár őszintesége és útmutatása. Nem ültetett a térdére, nem vigasztalgatott, hanem tárgyilagosan, rezzenéstelen arccal írogatta be az egyeseket az ellenőrzőmbe, hiába voltam kiemelkedő egyéb tárgyakból.
A modern ember sok munka és szenvedés nélkül szeretne nagy eredményeket elérni. Gyakran szeretné ezt gyermekeinek is. Hát az így nem megy. Azt kell mondjam, a munkát és szenvedést nem csak a nagy eredményekért érdemes vállalni, hanem hogy emberi mivoltunkban teljesedjünk ki.
Ebben lehetnek példaképeink, vezetőink, mentoraink, edzőink, mestereink, akiknek nem az a dolga, hogy kényeztessenek és hitegessenek minket, illúziókat keltsenek, hanem, hogy szembesítsenek a rideg valósággal és segítsenek megbirkózni vele. Minden más csalás és ámítás. Az a nevelés, ami arról szól, hogy ne erőlködj, ne verítékezz, úgy vagy tökéletes és úgy leszel sikeres, ahogy vagy, az egy hatalmas zsákutca. Munkámban gyakran nem vagyok népszerű, mert diagnózisokat állítok fel, a valóságot igyekszem közvetíteni. Ez ritkán olyan, ami kedvünkre van. Lehet választani az illúziók és a nem annyira hízelgő valóságkép között. Melyik esetben van esélyünk valódi fejlődésre, megoldásra? Hitegessünk, hogy jó valami, vagy vezessünk rá a jóra? Melyik a felelős hozzáállás?
Választani kell a szenvedés és a sikertelenség között? Aki tudja szeretni kapott keresztjét, annak ez nem megoldhatatlan. Sokunk a könnyebb ellenállás irányába haladunk, ami természetesnek, racionálisnak tűnik. Miért is választanánk a nehezebbik végét a dolgoknak? Talán azért, mert megtapasztalhatjuk, hogy ott édesebb gyümölcsök érlelődnek.
Nem nekem kell hinni, körül kell nézni a világban. Látunk olyan sikeres vállalkozásokat, karriereket, magánéleteket, ahol ne vállaltak fel volna komoly kereszteket, terheket? Láttunk-e valaha sikereket ott, ahol a nehézségek elől menekültek? Sokan minél inkább kerülték a megpróbáltatásokat, annál mélyebbre süllyedtek.
Az ember teherviselésre, ha tetszik, kereszthordozásra született. Ez nem átok, kárhozat, hanem az akarat és hit kellő dózisának felépítése, ami előtt szinte nincsen lehetetlen. Természetes hozzátartozók a kudarcok, amiket szintén épülésünkre kell használni. Gyermekeinket sokszor a terhek és egyben kudarcok elkerülésére neveljük. Nem tehetjük meg, hogy kivonjuk őket a világból és inkubátorba helyezzük őket. Messze többet teszünk, ha inkább felkészítjük őket a teherhordozásra, kudarctűrésre. Ezzel védelmező kalitka helyett repülni tanítjuk csodálatos magaslatokra. Egyetemistáknál találkozom ilyen jelenségekkel, mikor gyermekkorukban bekalitkázott fiatalok feszegetik zárkájuk ajtaját, felismerve, hogy például ők igenis képesek egy idegen nyelv elsajátítására.
Jézus lehetett volna az, aki, a kereszt vállalása nélkül?
2017. május
Kapcsolódó írások
Be the First to Comment