Szélkergetés

Egyetemi tanulmányaim kezdetén, mindjárt a második héten, egy szarvasmarha telepen kitört egy állat és a leszakított gerenda fejen talált. Mikor magamhoz tértem, némi leltározás után megállapítottam, hogy nagyjából mindenem megvan, bár nem a szokott helyén, de veszteséget nem tapasztaltam. Ezután két hónapig voltam kórházban, ill. munkaképtelen. Hozzátartozik, hogy egy barátom ajánlására még korábban megvettem Thomas Mann Varázshegy c. könyvét. Ez nagyjából „halálra ítélt” előkelő tüdőbetegek szanatóriumi történeteit mutatja, ahogy a halál árnyékában is igyekeznek élni. Lehet, ez nem szerencsés olvasmány egy ilyen baleset utáni lábadozásban, ami nem volt gondtalan. Mindenesetre akkor az átélt élmények és a könyv hatására különleges béke töltött el, annak ellenére, hogy állandó fájdalmakat és gondokat kellett elviseljek. Akik voltak már halálközeli élményben, baleset vagy betegség miatt, többnyire azok is megélték életük alapos átértékelődését. Az addig fontos, életbevágó dolgok, ambíciók, vágyak elsúlytalanodtak. Ha az embernek újraindul életének az órája, akkor szinte percenként átgondolja, igen, itt vagyok és élek. Ezzel felértékelődik az, ami addig teljesen természetes volt. Akkor persze Isten, hit nem szerepelt az életemben, legalábbis az én részemről, a gondolataimban, mégis olyan béke töltött el, amit azóta csak a hit gyakorlásában élhetek meg.
Külön kérelemre kaptam elismerést a félévre, mivel többet hiányoztam, mint a megengedett. A munkahelyi balesetet és következményeit méltányosságból nem tetézték azzal, hogy évet veszítsek. Így mentem neki az első vizsgaidőszakomnak. Mindenki óriási izgalomban volt, hiszen az első vizsgáink voltak az egyetemen és annyit már sejtettünk, az érettségi apró röpdolgozat vagy felelet volt ehhez képest. Ebből teljesen kimaradtam, szinte nem is emlékszem ezekre a vizsgákra. A békém zavartalansága mellett a lehető legjobban teljesítettem az első félévet. Jóval később realizálódott bennem, hogy alig pár hónap után engem is elkapott a gépszíj és a tavaszi vizsgaidőszakban már más normális diákhoz hasonlóan stresszeltem végig a vizsgákat. Sőt, ez az öt év alatt csak fokozódott, mivel a jó eredmények számomra folyton emelték a tétet. Részben a tekintélyem megtartása, részben a kudarctól, megbotlástól való félelem egyre több szorongást okozott. Mint a teniszezőre vagy asztaliteniszezőre is egyre nagyobb teher nehezedik, ahogy nyeri a pontokat egymás után. Nagyon gyorsan eltűnt a kegyelemből, ajándékba, bár drágán kapott békém.

Azóta sokat változott az életem, de ez alapélményként megmaradt. Hétköznapjaiban az ember ki sem lát a teendőkből, szaladgál, kapkod, idegeskedik minden jelentéktelen dolgon. Pedig nem ártana megállni néha és leltározni, mi is az a sok roppant fontos dolog, ami pörget és elgondolkozni, nincsen-e esetleg olyan dolog az életünkben, ami ennél sokkal fontosabb, de nem jut rá időnk, energiánk. Ismert, hogy sokan az egészségüket is képesek feláldozni anyagi, szakmai ambícióik kedvéért. Ennél pedig még fontosabb dolgok is léteznek! Sokak sorsát változtatták már meg „rendkívüli helyzetek” és bármi is volt a kimenetelük, hatásuk átértékeltették az addigi életüket.
Ambícióink többsége az anyagi világgal kapcsolatos. Pénz, vagyon, ingatlan, autó, utazások, siker… Ezek bizonyos tartományban természetes igények: megélhetés, lakhatás, pihenés, szórakozás. Mindig mértéktartóak vagyunk ezen a téren? Vagy éppen a valóban legszükségesebbek vagy annak vélt anyagiak előteremtése nem tölti ki túlzottan az életünket? Ha igen, figyelmeztetés ez a társadalom, a közösség számára. A mókuskerékbe szorult vagy szorított emberek nem tudnak hosszú távon hasznos tagjai lenni a társadalomnak, nem beszélve a boldogságuk reménytelenségéről. A mókuskerék lehet aranyból is, akkor is mókuskerék.
A kérdés azért különösen fontos, mert sok ember boldogságát attól képzeli függőnek, hogy a mókuskerékben való szaladgálásával mennyi anyagi javat vagy földi dicsőséget tud előállítani. Minél több időt tölt valaki e játékszerben, annál kevésbé látja azt, ami igazán fontos az életében. Legtöbbször reálisan elérhető vagy éppen elérhetetlen anyagi javakért választják ezt a sportot, de nagyjából mindenféle tevékenységről elmondható, hogy ha eluralja életünket, akkor az egyoldalúvá válik és kizár rengeteg olyan dologból, ami kell ahhoz, hogy teljességében és egészségesen éljük meg fizikai létünket, emberi és égi kapcsolatainkat. A mókuskerék olykor
annyira kipárnázott lehet és zárt, fel sem tűnik lakójának, hogy van azon kívül is élet, nem is akármilyen, hanem olyan, ami igazából az ő élete kellene legyen. Amit nem csinálunk életünkben, főleg, amit soha nem is csináltunk, annak nem tűnik fel a hiánya. Aki soha nem futott többet, mint amennyi a busz eléréséhez feltétlenül szükséges, az nem tudja elképzelni, hogy az egy nagyon alapvető része legyen életének, ami rengeteg dolgot meghatároz és kedvezően befolyásol. Aki vakon született, az nyilván hall arról, hogy van egy világ, amiben vannak számára értelmezhetetlen jelenségek, gyönyörök, mint virágok, képek, tájak, stb.. De nem gondolnám, hogy akkora súlya van ennek ahhoz képest, miként mi gondoljuk, milyen
borzalmas lehet állandó sötétségben élni. Számos állatfaj él a barlangokban (halak, kétéltűek, rovarok), ahol elcsökevényesedett a látószervük. Sajnálkozva tekintünk ezekre a szegény párákra, mert nem látnak. Pedig a végtelenül sötét barlangokban lámpa híján mi sem vagyunk előbbre, mint ezek a vak állatok. Hasonlóképpen, ha a denevérek olyan együttérzőek lennének velünk, emberekkel, akkor bizonyára sajnálnának minket, milyen szánalmas lehet élni ultrahangos tájékozódás nélkül.
Aki Istennel éli életét, az hasonlóképpen a napon jár és érzékeli a világban az Ő keze nyomát és látja annak gyönyörűségét. Ez különösen becses az érintettek számára, mivel senki nem születik úgy, hogy lássa ezt a fényt. Olyan ez, mintha vakon születnénk és lassan, fokozatosan kezdenénk el érzékelni sötétebb és világosabb foltokat. Mintha a látásunk kezdene kitisztulni. Már a fényfoltok megjelenése is hatalmas örömöt és reményt jelent, hát még a tisztánlátás! Nehéz elmondani a sötétben élőknek, hogy van olyan fény, amit az ember a lelkével lát. Gondolhatunk olyan dimenziókra, amiket nem látunk, nem érzékelünk és hatással lehetnek
életünkre, boldogságunkra, azonban közvetlen tapasztalat nem lévén, legtöbbször nyomtalanul tűnik el ez a sejtés életünkből.
Ahogy bevezetőként írtam, egy baleset, betegség, esetleg munkanélküliség zökkentheti ki az embert a szokott bezárt életéből, esélye támadhat meglátni a világból a mókuskerékből láthatatlan részleteket, sőt esetleg olyan dimenziókat felfedezni, amelyekről még csak elképzelése sem volt! Ezek a motiváló helyzetek nem fájdalommentesek. Igen nehéz lehet elhagyni a mókuskereket, mert annak zárt és behatárolt jellege azt az illúziót kelti, hogy ami fontos lehet, az csak itt van és másra nem is lehet szükség, mint hajtani a szerkezetet, a boldogságra való vágyat pedig észrevétlenül behatárolja, amit a kerék kínál. Rengeteg ember korlátait saját maga állítja fel. Ez még a kerékbe költözés előtt is akadály lehet életük kibontakoztatásában. Számos dologgal úgy vagyunk az életben, hiszem, ha látom! Sok minden nem látszik a kerékben, ezért a hiányérzet vagy a vágy sem alakul ki. Nagyon sokan eldöntik azt, hogyan és mennyire lehetnek boldogok. Teszik ezt annak alapján, amit látnak a kerékben.
Az Ótestamentumból a Prédikátor könyve alighanem évszázadok, ezredek óta int sokszor csekély eredménnyel arra, hogy a mindennapok embere mikbe öl rettentő energiát. Idejét, életét áldozza múlékony és porlandó dolgokra. A felületes olvasó rendkívül depressziósnak tarthatja ezt a könyvet, pedig az csak felsorolja, hogy évezredek óta mennyi hasztalansággal teltek, telnek emberek életei. Többszöri olvasás után azért megérezhető, hitvány földi életünknek azért csak lehet értelmes tartalma. Akit ez érdekel, járjon utána! Az egész Szentírás nagy tárháza a
válaszoknak az élettel kapcsolatban feltett és fel nem tett kérdésekre, és mint ilyen, hasznos kézikönyv lehetne az életmód tanácsadók számára is, de ezen belül ez a könyv szinte kötelező olvasmány.

2018. július