Tanúságtétel

TANÚSÁGTÉTEL

Egyetemünkön régebben találkoztam már iráni kollégák előadásaival és nagyon megdöbbentett, hogy minden előadó Isten dicsőítéséről szóló képpel kezdi sze­replését. Érdemes volna ezt eltanulnunk…. Már korábban felmerült egyetemi ok­tatásom kapcsán, meg kellene lépni ezt. Azóta ezt meg is teszem.

A világ megismerése a hit által,

avagy a hithez jutás a világ megismerésével.

A hivatásszerűen megismeréssel foglalkozó ember útja

a hitig és onnan…

Amit írok, nem hivatalos anyagok, mindent vitathatónak tartok, szubjektív ele­mekben gazdagok, hiszen a saját szemszögemből próbálom leírni a saját utamat. Elemzem, hogyan is kerülhettem ide, ahol már régen kellene lennem és próbálom kitalálni, hova is lehetne még eljutni, holott már ez is elképzelhetetlen volt.

A hit útjára nem magától jut az ember, még csak nem is gondolnám, hogy ne­veltetés, tanulmányok kérdése. Magamat materialista gondolkodású, -tanultságú, -hátterű természettudósnak tartottam. A hívőkre, az egyházra eredetileg mindig tisztelettel gondoltam, mivel éreztem, sokaknak ez jelent valamit és azt is sejtet­tem, ők másként látják a világot. Ettől még nem gondoltam rá, mi közöm kéne legyen ehhez, még akkor sem, mikor már javában kerestem a filozófiai iskolákban a számomra legalkalmasabb ideológiákat. Sok érdekeset találtam, de ezeket keve­selltem, mindig csak részletekre kaptam válaszokat.

Mik gátolhatnak a hitre jutásban?

Idő

Az időhiány nagy korlát mai életünkben. Mégsem látok ebben gátló tényezőt. Nem hiszem, hogy ezt az utat gyorsabban megjárhattam volna, sem hogy keve­sebb szenvedéssel, áldozattal előbbre juthattam volna. Hálás vagyok, hogy ennyi időt kellett csak eltékozoljak…

Bigottság

Mivel szakmai munkámban is nagyon fontosnak tartom az előítéletektől való mentességet, ezért a rossz forrásokból jövő információkat sem okvetlenül vetet­tem, vetem el. Az információt tudni kell önmagában is értékelni, kiragadni az előnytelen környezetből, mint aranyszemcsét a dunai homokból. Mindenesetre nagyon hátráltatja az előrehaladást a rossz tálalás.

„Ne bűneinket nézd, hanem egyházad hitét”

Talán a gyermekkori naivitásom, idealizmusom, amiből származó tisztelettel néz­tem az egyházra és hívőkre, tört meg, mikor egyik közeledésemkor rádöbbentem, a templomjárók semmivel nem különbek többségükben, mint a templomkerülők. Ezt talán ma sem találom másként, mégis mennyire más a hozzáállásom. Valami­kor azt gondoltam, hogy a templomjárók célban vannak, a templomkerülők még el sem indultak.

A hitre jutás előfeltételei (mely dolgok segítettek engem)

Előítéletektől való mentesség

Bizalom az újrakezdésben, védekezés az előítéletek kialakulása ellen, a rossz ta­pasztalatokat nem engedjük előítéletekké csontosodni.

Kíváncsiság

Nyitottság a legvadabb, legőrültebb gondolatokra is, legalábbis munkahipotézis szintjén (például nem cáfolom az UFO-k létezését, míg nem zárhatom ki).

Hitre való képesség

Nem az Istenhitre gondolok, hanem képesnek lenni hinni mély eltökéltséggel, ön­magunkban, bármiben, legyen az az ember célja, értékrendje, másik ember, stb.

Kitartás, szorgalom

A nehezebbik utak, a megpróbáltatások felvállalása, önfeláldozás, akaraterő, virtus. Sok ellenállással, átmeneti csalódással, meghökkenéssel, hétköznapi gondolkodás­sal való megbirkózás, nagyon sok kockázatvállalás!

Bűnök, gyengeségek, botlások

Leginkább azok beismerése, az azokért való felelősségvállalás, a vezeklésre való képesség.

Alázat

Tudásunk, erőnk korlátainak elismerése, elfogadása.

Az út

Az anyagi világ megismerése

Gyermekkoromtól életem első szakaszában mindent az anyagi világ megismerésé­nek rendeltem alá. Bármilyen újabb információ az állatok, a rovarok életéről vagy tudományos ismeret megszerzése óriási örömöt jelentett, mérhetetlen csodálattal fordultam a természet felé. Ez oly mértékben kitöltötte az életemet, hogy embe­rekre már nem nagyon jutott hely benne. Kiválóan tűrtem a magányt, egyáltalán nem zavart a különcségem, eszembe nem jutott, hogy azt csináljam, mint mások. Örültem, ha akadtak társaim az utamon, de ha nem, kiválóan ballagtam egyedül is tova. Ilyetén magányosságom a munkámban is elkísért, ritkán akadt jó utastár­sam, ma is úgy érzem, inkább én támogatom utazótársaimat, mint együtt tolnánk valamit előre. De ezt ma már így rendjén is látom.

Ebben a szakaszban ért a családalapítás is. A társkeresés, a szerelem, a szeretet, roppant egyszerű dolognak tűnt számomra. Nem számoltam azzal, hogy mások­nak az életükben többre van szüksége emberekből, társukból, mint nekem. Elke­rülhetetlen volt a kudarc.

Az emberek világának megismerése

Összeomlott magánéletem, amit megelőzött édesanyám elvesztése, így a szinte tel­jes magány felismertette velem, hogy az ember egy szociális lény, ha nem műkö­dik úgy, akkor vessen magára. Nem a magány volt a borzasztó, hanem szeretteim elvesztése. Legtöbben persze úgy intézik, hogy a másik volt a hibás. A feleségemet akkor is, ma is nagyon tiszteltem – a nagyon mély fájdalmak ellenére – és mindig hálás maradok azokért az évekért és a gyermekeinkért. Ennél sokkal több szenve­désemet megérdemelték volna. A hibáit sejtettem, meg a szerencsétlen élethelyze­tünket is, de óhatatlanul kellett foglalkozzam vele, hogy rajtam mi múlott, én mit rontottam el. Rá kellett jöjjek, hiába tudok sokat a természetről, az anyagi világról, az emberekről semmit.

Harmincegynéhány évesen gyermeki őszinteséggel, naivitással és idealizmussal jártam (amennyit elkerülhetetlenül kellett) az emberek között. A velük való érint­kezés, az újabb társkeresés valami hihetetlen kudarctömeggel szembesített. Elké­pesztő fájdalmakat könyvelhettem el, de valamiért mentem tovább, mert tudtam, milyen nagyon kezdő vagyok, ráadásul túlkoros is. Oly sok emberrel beszélgettem el, osztottam meg kölcsönösen sorsunkat, hogy lassan-lassan kezdtek dolgok kör­vonalazódni. A saját szenvedéseim mellett rengeteg egyéb gyötrelmet láttam, ta­pasztaltam meg. Ekkor már nem bántam, hogy „öreg” fejjel szedtem össze ezeket, mert a sok fájdalom mellett az elemzőmunka végezte a dolgát, próbálta összerakni a képet, a tanulságokat, hogy egy szebb jövő alapjait fektessem le.

Rájöttem, hogy az emberek is érdekesek! Az emberek tanulmányozásával el­jutottam a szeretetükig is. Egyszer hallottam egy beszélgetést, ahol egy ikonfes­ikonfes­tő mesélt arról, hogy tanfolyamain számos ember tér meg a hit útjára. Könnyen érthető, szenteket nem lehet úgy megfesteni, hogy nem azonosul velük az ember. Embereket sem lehet úgy fényképezni, hogy ne szeresse meg őket az ember…

Sőt, az igazi érdekességek az emberekben vannak. Olyannyira, hogy a világhoz (beleértve az anyagi világot) való viszonyunkat meghatározó tudomány is meg­szerezhető az emberek tanulmányozásából. Csak egy példa, anélkül, hogy eltéve­lyednék: az anyagi környezet és a boldogságérzet összefüggésének (pontosabban össze nem függésének) jelensége. Hétköznapi elgondolásunkkal szemben men�­nyire nem az anyagi világunkon múlik boldogságunk.

Itt még eléggé materialista voltam és ilyen alapon igyekeztem magyarázni a környező világot. Ösztönösen valamiért a matematikát hívtam segítségül.

A hitkészség

A hitre való készséget már említettem és itt még mindig nem vallásos hitről be­szélek. Hit kell ahhoz is, hogy a zebrán át tudjunk menni. Indokolatlanul nagy (kóros) félelem és/vagy önbizalomhiány ilyen egyszerű helyzetekben is megbénít­hat minket. Voltam pánikbeteg, amit voltaképpen az elemi hit hiányaként írnék le, mikor már abban sem hittem, hogy lesz következő lélegzetvételem, ha esetleg nem figyelnék oda.

A hit fontosságát még azzal a példával szoktam jellemezni, mikor egy túlélő hajótörött ott találja magát tájékozódási lehetőség nélkül a tenger közepén. Hit nélkül hamar elsüllyed, feladva a további kínlódást. Ha valami hitet fel tud szíta­ni, akkor megindul egy irányba. Bármerre indul, nagyobb esélye lesz a túlélésre, mint annak, aki helyben marad. Ha szigetre talál, ha másik hajóra, de anélkül is bizonyosan tovább marad a felszínen, mint az, aki helyben várja a csodát (vagy inkább a véget) és jut ideje, energiája a teljes reménytelenségének megélésére, ami természetesen az összes lelki és fizikai erejét leszívja.

A hit további lépcsőjéhez már kell egy kis matek. Képzeljünk el egy függőle­ges, egyirányú labirintust, amelynek minden folyosója minden szinten két újabb folyosóba ágazik el. Ha beledobunk egy golyót, akkor, feltételezve, hogy a pálya precíziósan és külső hatásoktól mentesen van felépítve, akkor az véletlenszerűen fog megjelenni valamelyik kijáratban (a szintek számától függően sok ezer kijárat közül). Tételezzük fel, hogy legszélső jobboldali kijáratok a sikert, a legszélső bal kijáratok a teljes kudarcot jelentik (jutalmat vagy büntetést). Ha a golyónak adunk egy pici tudatot, ami ismertté teszi, hogy a jobbszélen jobban jár, mint a balolda­lon, akkor neki van minden elágazásnál döntési lehetősége, hogy melyik irányban pottyan tovább. Ha ügyes volt és tudatosan következetes, akkor a nagyon szélső jobbra kerül, ha csak egy-egy szinten foglalkozott a pottyanás irányával, hát akkor annyira jut jobbra, amennyit figyelt, a többi esetben teljesen véletlenszerű a dolog. Jutott, ahova jutott.

Most tételezzük fel, hogy a golyók mi vagyunk, a kis tudatosság pedig a hit a kitűzött céljainkban, sorsunkban, bármiben. A labirintus szintjei pedig az élet idő­fonalunk (idővonalunk) egy-egy szakasza: másodperce, perce, órája, napja…

Ekkor még mindig nem voltam hívő, még mindig nem láttam Istent, de már nagyon ott volt…

Miben hiszünk?

Bármiben képes voltam hinni, mint Zorán édesapja és mérhetetlen erőket tudtam mozgósítani érdekében, legyen az bármi… értelmes vagy kevésbé értelmes…

Sok harcot megvívtam, sok csatát megnyertem, még a vesztes csatáim is dicső­séget jelentettek számomra, mert tisztességgel, becsülettel és tudásom legtöbbjével vívtam. Büszke vagyok minden nyertes és vesztes csatámra egyaránt.

Egy nagy vereség után azt mondtam: rendben, akkor nem azt csinálom, amihez a legjobban értek, amiért a legjobban égek, ami a kisujjamba került az évek alatt. Tudtam, hogy a vereség ellenére én győztem, mert amíg lehetett, megcsináltam azt, amit csak lehetett. Elértem és felépítettem azt, amit akartam és az sikeresnek is látszott (nem csak számomra). Akkor láttam, amit az ember a fizikai világban felé­pít, az felépül a lelkében is. Az építményét le lehet rombolni, de a lelkében megma­rad (ha az anyagi világban ért vereség miatt esetleg ezt nem dobja el – ami gyakori sajnos). A való világban elszenvedett vereség annyira megerősített, hogy 1-2 hó­nap után már egy sokkal csodálatosabb pályára tévedtem és azóta is azon haladok.

Közben és utólag tisztán láttam, hogy ez a döntő pozitív változás életemben a legnagyobb vereség után azért jöhetett létre, mert haderőimet ráncba szedtem és felajánlottam a még teljesen homályos „Gondviselésnek”, hogy: rendben, akkor nem ezt, de én bármi mást meg tudok oldani, amit elém teszel. És elém tette.

Ezt nem felejtettem el. Akkoriban egy olyan szolgálati lakásban laktam, ahol a 70-es években egyik igazgató elődöm főbelőtte magát egy hasonló állami intézeti átszervezést (vereséget) követően.

Még mindig materialista alapokon magyaráztam a vereség utáni sikert. A ve­reség után, ha az ember sokáig siratja magát, akkor lecsúszik, szétzüllik, elerőtle­nedik, bezárul, még azt sem veszi észre, hogy aranytömbökön bukdácsol át. Ha azonban úgy éli meg, hogy na, akkor biztos adatik egy új lehetőség és figyelmesen körülnéz, könnyen jobb pályákra tévedhet, mint valaha korábban.

Az azért furcsa volt számomra, hogy mikor felajánlottam a „Gondviselésnek” szinte tudattalanul az erőimet, tehetségemet, szolgálataimat, pár hét után már örültem a változásoknak.

Ez nagyon fontos momentum volt életemben, még akkor is, ha ettől még nem lett happy end. Viszont a későbbi nehézségek, kudarcok, vereségek egyre kisebbek lettek és az utána jövő sikerek, eredmények egyre nagyobbak.

Ma, jelen állás szerint azt kell mondjam, minél több teret engedtem a „Gondvi­selésnek”, miközben harci erőimet, energiáimat mindig előre koncentráltam, annál teljesebb életet élhettem meg. Szakmailag és emberileg egyaránt.

Alázat

A hittel ellentétben az alázat kevésbé volt erősségem. Egy dolgot kivéve: a tudo­mányt. Ahogy előbbre haladtam, annál jobban megéltem, hogy minél többet isme­rünk meg, annál kevesebbet tudunk. Ezt a gondolatot már sokan megénekelték. Nem is minősíteném ezzel magam, azonban kutatótársaimban roppant gyorsan felmérni véltem a tudásszintet a mutatott gőg és alázat függvényében. Ezt nem tartom előítéletnek, ez egyszerű, gyakran tapasztalható, a megfigyelőtől független korreláció, összefüggés. Emberi kapcsolataimban újabb keletű az alázatom, hiszen ott, magánéletem elsüllyedt hajója előtt térdre kellett ereszkedjek, mint az azt kö­vető sikertelen próbálkozásaim során is.

A szakmai pályámon is megélt alázat élmények gyorsan megmutatták, ha hát­térbe vonom az akaratomat és hagyom a „Gondviselést” dolgozni, akkor olyan hát­szelet kapok, hogy még az újabb akadályok is könnyebbek lesznek. Ma eltökélten hiszem és hirdetem, hogy az alázat a hétköznapi értelmezése szerinti megalázko­dás helyett inkább azt jelenti, hogy átengedem az Úr erőinek a munkálkodást. Ez egyik legizgalmasabb része a hitéletemnek, hiszen ez az egyik legnagyobb kihívás az „akaratos” embernek, miközben itt vannak a legnagyobb erőforrásaink Isten szándékának megvalósításában.

Szeretet

Nos, talán itt volt a legnagyobb elmaradásom. talán ezért ide is vezethető vissza a legtöbb szenvedésem. Pedig úgy gondoltam, hogy nagyon tudom szeretni a bará­taimat, a társamat. Azt korán megtapasztaltam, hogy ebből keveset vettek észre az érintettek. Ez nyilvánvaló, hiszen amennyi teret engedtem életemben az emberek­nek, ott még a legszeretettebb embernek sem jutott annyi, amiből ezt érzékelhette volna. Eredendően számomra a szeretet az volt, hogy valakihez, valahol mélyen erősen ragaszkodom, tehát egy teljesen egyszemélyes kérdés volt. A párkapcsolat is számomra ilyen volt, ezt elégnek gondoltam és ugyanezt vártam a másiktól is. A párom szenvedését kapcsolatomban úgy ítéltem meg, mint az ő szeretetének hiányát és rögtön magamat sajnáltam.

Hát innen indultam… Isten nélkül… Puszta agyi erővel…

Volt egy-két igen hosszantartó munkatársi kapcsolatom, ami mérgezte lelke­met, családi életemet is. Hihetetlen szenvedést okoztak a mindennapjaimban. Sokszor felmerült, hogy ezen változtatni kellene, elmenni máshova, külföldre, stb. De valahogy az volt a sugallatom, hogy amellett, hogy nem vagyok megfutamodó típus, nekem ezzel valami dolgom van, ha ezt tudom kezelni, akkor ez sokat fog je­lenteni. Általában nem problémaelkerülő vagyok, inkább nagy erőkkel próbálom megtanulni a kezelését. Ezt a hatalmas terhet akkor tudtam letenni, mikor elgon­doltam, hogy az illető rosszakarómat vagy éppen többek rosszakaróját egyszerűen egy sebzett, szeretetlen kisgyereknek tekintem, aki csak egy esélyt lát magának a világban, hogy más gyerekek homokvárát összerugdossa. Így közelítve megé­reztem szenvedését, amitől nagyot enyhült fájdalmam, még akkor is, ha az igenis keményen a húsomba vágott, nem csak a homokváramat érintette.

Ekkor ezt még nem Isten segedelmével tettem…. Bár ezt elég fennhéjázó kije­lenteni, inkább azt mondanám, hogy Isten nem volt a tudatomban. Ma úgy érzem, hogy a kritikus helyzetekben, kellő alázattal fordulva a különböző szenvedésekhez, talán automatikusan sugall a Szentlélek vagy maga az Úr olyan gondolatokat, ame­lyek kivezetnek a sötétségből.

Szeretet + alázat = a választóvíz

Amikor a hit útjára léptem, akkor újabb vezérlőelvem, indikátorom alakult ki, hogy magamban, másban vagy tettekben a szeretetet és az alázatot keresem.

Ha ezek hiányoznak, akkor az az út nem lehet igaz út…

Az Alpha közösség

A fenti élmények és tanulságok után féléretten csöppentem az Alpha körbe. Hívott egy távoli ismerős. Éreztem a félénkségét, a jóakaratát, az őszinteségét. Szakmám alapja a nyitottság, a kíváncsiság, kapásból érdekel minden, nem félve a következ­ményektől, lesz majd idő, okom máshova kormányozni, ha kell, mert esetleg az nem az én utam. Itt, az Alphában, roppant gyorsan összeállt a kép számomra, hogy vagy én találtam ki magamtól az evangéliumok üzenetét, vagy valaki rávezetett erre életem hullámain.

Nekem ez még eldöntendő, mert úgy éltem meg, mintha én szenvedtem volna meg jól és szerencsésen (?) az életemet, de a kulcsgondolatok, ötletek számomra gyakran ismeretlen származásúak. Gondolataink eredetét nem tudhatjuk feltét­lenül magunkénak…. Ezen a téren van a legnagyobb alázatom, mert alapvetően igen sokat tulajdonítok a tudatalattinak, hiszen munkaszerűen használom azt. De hát hol tud Isten a legtöbbet beavatkozni? Imáinkban, hozzáfordulásainkban és talán álmainkban, látomásainkban. Imáimban jobban tetten tudom érni, hiszen ritkán imádkozom válasz nélkül. A tudatalattimmal kb. olyan távolságban vagyok, mint Istentől. Tudom, hogy van, tudom, hogy kérhetem, tudom, hogy válaszol.

Mondhatnám azt, hogy na, brávó, megtértem, minek fontos nekem továbbiak­ban is (évek óta) az Alfa közösség? A megtérésem (ha lehet így mondani, inkább azt mondanám szerényebben, hogy világosság jelent meg az éjben) azzal járt, hogy ha „önerőből” ennyi kínnal, ennyi mindenre jutottam az evangéliumokban, akkor mi minden lehet még ott a számomra? Ez akkora szellemi és hitéleti kihívás, ami nagyon átmozgat. Ez a gondolkodás természetesen kihat a munkám, életem min­den területére. Eddig is úgy gondoltam, hogy a kutatóknak nagy egyéni felelőssége van abban, hogy a társadalmat hogyan orientálják akkor is, ha az éppen eltávolo­dott a valóságtól. Ma kutatóként azt mondom, hogy a természet „leigázása”helyett Isten szándékát követve ismerjük meg inkább teremtett világát és olvadjunk bele alázattal és szeretettel, hiszen ez vezethet vissza a Paradicsomba. Szeretetteljes és harmonikus együttélés az embertársainkkal és a természettel, ami jóra vezethet. Egyik sem megy Isten nélkül. Az evangelizáció segítheti az egyiket, a „keresztény” tudomány a másikat.

Isten dimenziója

Sokdimenziós terekről beszél a tudomány. Eközben a mindennapi életünkben ta­pasztalhatjuk ezt meg Istennel való kapcsolatunkban. Hittel és imával nyithatunk csatornát az Ő dimenziójába. Annyian keresik az időugrás, a fényévekre történő utazás lehetőségét. Valahogy, számomra érdekes módon, Istenhez való közeledés nem a természettudósok terepe. Pedig lehetne!

Hol tartok…

Mindennél fontosabbá kezd válni, hogy megoszthassam az örömhírt. Akár a re­ménytelenekkel, akár a reménykedőkkel. Nem okoz ez nehézséget, hiszen minde­nütt ott van, mindenütt helye van és mindenütt be lehet mutatni. Sokáig kerestem, kérdeztem, mi az utam, merre menjek? Tudom mihez értek valamelyest. Sok do­loggal foglalkozom, sok és sokféle emberrel találkozom. Szerintem papként ennyi emberhez nem juthatnék el. Örömmel és szeretettel végzem a munkámat. De ebben is vannak szenvedések, mikor csetlő, botló vagy éppen teljesen reménytelen kollégáim, partnereim belső szenvedésükkel tovább nehezítik maguk és környe­zetük életét. Fáj, ha nehezen tudok segíteni, de itt is fontos határaink felismerése, fontos szem előtt tartani, hogy mi is lehet a közvetlen cél. Nem tudjuk megváltani a másik embert. Egy-egy röpke vigaszt tudunk nyújtani, pillanatokra enyhíthetjük keresztjük súlyát, fordulhatunk hozzájuk szeretettel, ha résnyire épp megnyílik a lelkük. Ennyit tehetünk és szeretettel kell elfogadni azt is, ha segítő szándékunk látszólag lepattan róluk.

Kérjetek és adatik

Az ateistákat, az útkeresőket szívesen segítem, bármeddig is jutnak el. Biztatás­ként mindig azt vetem fel: ahelyett, hogy bizonyítékokat követelve, aggyal akarnák felderíteni Istent, inkább alázattal kérjenek valamit. Vegyék úgy, mint az elektro­mosságot. Kevesen látják át tudományosan, anyagi szemlélettel ezt a jelenséget, mégis vakon felkapcsolják a legkülönbözőbb kapcsolókat és minden tudás nélkül teljesen rábízzák magukat az elektromos kütyükre. Hát Isten is ilyen. Simán csak engedjük be életünkbe és akkor, lám-lám működik.

Dunabogdány, 2015. január 15.