Itt van végre a várva várt szép idő, napsütés, meleg. Megújulás, megfiatalodás. Valóban szebb lesz mostantól az életünk? A világ tele van mindenféle terhes gondolattal, háborúval, békétlenséggel, katasztrófákkal. Mi a helyzet a mi lelkünkben? Ha mégsem annyira szép számunkra a tavasz, mint elvárható lenne, érdemes egy önvizsgálatot tartani! Mi az oka a boldogtalanságunknak?
Anyagi problémák? Vegyünk mindent igazán számba, tényleg szükséget szenvedünk vagy csak nem kapjuk meg mindazt, amit „megérdemelnénk”? Ha hosszú a lista, akkor fordítsuk meg a kérdést, mink van? Mi ebből a fontos? Ér-e annyit valaminek a hiánya, hogy a fontos, rendelkezésre álló javainkat elhanyagoljuk, esetleg elveszítsük?
Veszteségek? Elveszítettünk valamit: pénzt, javakat, embereket, szeretteink közül valakit? Maradt még valamink? Érhetnek pótolhatatlannak tűnő veszteségek, mégis, ha mindent el is veszítettünk, akkor is marad a remény, hiszen a holnap hozhat sokkal többet, mint amennyi a múltban valaha is volt. Ha veszteségeinket nem tudjuk elengedni, elgyászolni, akkor ez bizonyosan nem fog bekövetkezni, mert a holnap javaihoz mi is kellünk.
Félelem? Vélt vagy valós félelem? Tudunk ellene tenni? Érdemes ellene tenni? Ne félj! Ez Szent II. János Pál egyik legfontosabb üzenete. Korunknak szól, mert a ma embere is tele van félelemmel (okkal, ok nélkül), márpedig a félelem kizárja nem csak a boldogságot, de a szeretetet és az anyagi világban való előrehaladást is. A félelem sajátossága, hogy nem mindig arányos a veszély mértékével, sőt, a baj bekövetkeztének hatásával sem. Félünk a kisbolygóktól, hetente hallunk róla, milyen közel és mekkora száguldott el belőlük a Földünk mellett. Mi lenne, ha tudnánk róla, hány fa dőlt ki pár perccel mögöttünk, hány cserép esett le ott, ahol pár perce jártunk? Ha mindezt tudnánk, minden kockázatot folyamatosan számon tartanánk, milyen életünk lenne? Pedig elég sokan így élnek, nincs is egy boldog pillanatuk. A félelemben élő ember nem csak magában tesz kárt azzal, hogy kizárja magát a szeretetből, reményből, boldogságból, mint a jelenéből és jövőjéből. Aki fél, megmérgezi maga és környezete életét is. Súlyos társadalmi következményei vannak, ha sok ember él félelemben. Mit tehetünk a félelem, szorongás ellen? Rossz álmaimban viaskodva tapasztaltam meg, hogy ha menekülés helyett, belemegyünk a helyzetekbe, általában gyorsan elillannak. Valahogy ilyennek látom a valós életet is. Ha van egy apró szorongásunk, abból hatalmas rettegések, fóbiák alakulhatnak ki. Ha nem éljük meg őket, menekülés helyett nem megyünk elébük bátran és időben, hanem neveljük, növesztjük őket, egyre nehezebb lesz megbirkózni velük. Olykor évtizedes félelmek tűnhetnek el igen könnyen. Sok ember sorsában látom a félelmekbe való befalazottságot, ami egész életét mérgezi, fejlődését gátolja.
A félelem mellett hasonló nagy béklyó az életünkön a harag, netán gyűlölet. Legnagyobb érdekünk az ezektől való megszabadulás. A megbocsátás nem okvetlenül a másiknak szól, bár az egy másik fejezet lenne, mit is jelenthet a környezetünkre. Kevés ártalmasabb dolgot tudok elképzelni a félelem és harag duónál. Talán nem véletlenül, ezek gyakran karöltve is járnak. Minél nagyobb a fenyegető veszélyforrás, amitől félünk, minél nagyobb a minket ért sérelem, amiből haragunk táplálkozik, annál nagyobb terhet tehetünk le, annál több szabadságot, esélyt nyerhetünk. A frontkatona, ha nem uralkodik a félelmein, nem csak a győzelmet veszélyezteti, de első között lehet az áldozatok között. A hősök nem csak a nagy pillanatokban születnek, hanem az apró félelmek leküzdésében is. Így gyakorlatot nyerhetünk az egyre nagyobb félelmek és haragok leküzdésére. Ugyanez mondható a megbocsátásra is. Nem a legnagyobb bűnöket, sérelmeket kell először megbocsátani, hanem az apróbbakat.
2015. április
Be the First to Comment