Egy érdekes ismerősömnek volt ez a meglepő kijelentése beszélgetésünk során. Ez nem cinikus feladása volt a kísérletének is, hogy megpróbáljunk jó lenni, hanem a szentek példája tűnt inkább számára elérhetetlenül távolinak. Beszélgetésünkből az volt az érzésem, hogy igazából arról a tudásról, hitbéli elmélyülésről beszél, ami a szentekre gyakran jellemző volt és nem kifejezetten azok cselekvő vagy éppen önfeláldozó aktív tetteiről. Márpedig a szentek nem attól lettek szentek, mert jeleskedtek a hittudományokban, mert oly roppant ájtatosak voltak vagy akár többet böjtöltek vagy adakoztak volna, mint mások. Inkább azért, mert hitbéli elmélyülésüket életük vagy igen gyakran éppen haláluk pecsételte meg és igazolta. Korábban már írtam arról, hogy feltehetően a hősök nem úgy születtek, hogy hősnek készültek és azt érezték volna karrierjük csúcsának, ha feláldozhatják magukat. Hétköznapi életük következetes tisztességgel és odaadással való vitele tette őket késszé és képessé arra, hogy olyat tegyenek, amire akár nem is gondoltak sosem, azonban életük mindennapos vitelében találkoztak egy történelmi helyzettel, amiben reagáltak úgy, ahogy sokan esetleg nem lettek volna képesek. Feltételezem, hogy a szentek sem úgy cseperedtek fel, hogy szentekké szeretnének válni. Főleg az ambiciózus, sikerre éhes fiatalok vagy idősebbek sem számolhatnak ezzel, mivel életében még senki nem nyerte el ezt a titulust, még akkor sem, ha nem a halálával, hanem életével jutott el oda.
Életünkben a nagy dolgok nem okvetlenül a nagy elhatározásokkal születnek. Magam ebben például sosem voltam jó. Nem volt önbizalmam, megrémültem könnyen a nagynak és nehéznek látszó dolgoktól. Céljaimban mindig óvatos és türelmes voltam. Ha belegondolok, gyermekkoromban sem elsősorban a célok foglalkoztattak, hanem az út. Az életnek a módját képzeltem el, hogyan élnék, ha tehetném. Már amennyire egy gyermek el tudja képzelni az életét. Mikor (elég hamar) megálmodtam jövendő foglalkozásomat, ott sem a célok vezéreltek, mert nem az vonzott, hogy feltalálok valamit, hanem az út, ami oda vezet. A folyamatos megismerés, egyik dolog a másik után. Lehet, ha a Nobel-díjat álmodom meg, akkor másutt végzem. Vannak utak, sőt, minden útról elmondható, hogy vezetnek valahova. A végét ritkán látjuk előre. Egész életemben viszonylag tudatosan éltem, úgy gondoltam, hogy sejtem, hogy az utam kb. hova vezethet. De ahogy szokott lenni, ez teljesen más lett, pedig volt, mikor úgy gondoltam, hogy nagyjából ott vagyok, ahol szerettem volna lenni. Pont azt kellett elengedni, hogy az ismeretlenben, a másban sokkal nagyobb dolgokat találjak.
Ne zárjuk ki, hogy szentek lehetnénk! Ne döntsük el mi. Egyáltalán semmiről ne jelentsük ki, hogy erre vagy arra sosem leszek képes, nem érhetem el. Ezzel igen gyakran találkozom. Az valóban kizáró ok. Ugyanakkor a nagy célok sem célravezetőek. Tapasztalataim szerint az út és az irány megválasztása az érdekes. Nem szabad kizárni a nagy dolgokat, célba lehet vetni, de ne méregessük naponta, hogy mennyivel jutottunk közelebb. Ez könnyen kudarcos lehet. Barátkozzunk inkább az úttal magával. Ha az út szeretete kezd dominálni inkább, mint a cél, akkor a cél elérése már nem is olyan nagy durranás és ez kedvezőbb, mint a naponkénti csalódások érzete, hogy nem jutok (látszólag) közelebb. Állítólag az USA-ban vannak olyan végtelennek tűnő autóutak, amelyek egyetlen kanyar nélkül céloznak például egy hegyet és napokig lehet utazni. Közben szinte észrevétlen a közeledés, ami megbolondítja az embert, mert akárhogy nyomja a gázt, nem látszik a haladás. Ezt sokkal kisebb dimenzióban éltem meg egyszer egy osztrák vagy olasz autópályán, ahol egy nagyon hosszú útszakasz vezetett egy hatalmas hegy aljába úgy, hogy a vége nem látszott, pedig nem takarta semmi. Kis hegyeinkkel, rövid és kanyargós útjainkkal ez nem megszokott élmény. Hihetetlen volt, hogy hosszas autózás után végre megláttam az alagutat, ami a hegybe vezetett. De említhetném a hosszú távú futásokat is, mikor a végtelenbe tűnik a vége a dolognak, ami igen nagy teher lehet. Ha ezeken az utakon az út végére, és nem az út szeretetére koncentrálunk, akkor viselhetetlenek. Ha jól oldottuk meg a dolgot, akkor az út nem lesz gyötrelem, sőt, nagyot épülünk belőle. Hát a szentek boldogságához is valószínűleg ilyen utak vezethetnek. Nem a cél motiválta őket, hiszen az voltaképpen nem is értelmezhető célként. De az útjuk kedvenc útjukká és alternatíva nélküli útjukká vált.
De ha már utaknál és céloknál tartunk, kell megemlítsem, hogy van egy másik problematika is ezekkel kapcsolatban. Miként az Írás mondja, senki nem lehet egyszerre két úrnak szolgája. Céljaink vagy éppen útjaink megtervezésénél, megszervezésénél talán még nem tűnik fel, de a gyakorlatban már észrevehetővé válik, hogy bizonyos célok, utak kizárják egymást. Nem összeegyeztethetők. Ez sajnos az életben eléggé fájdalmas katasztrófák kapcsán derül csak ki. Genetikusként, állatnemesítőként is ezt kell látnom a szakmámban is. Vannak célok, amelyek egymást erősítik, mert közös út vezet hozzájuk. De vannak célok, amelyek idővel szakadásra késztetnek, mert nyilvánvalóvá válik, hogy nem érhetők el együttesen. Idővel valamelyiket be kell áldozni, mert elkerülhetetlenül választani kell. Minél később történik meg a választás, annál nagyobb fájdalommal jár, hiszen több dolgot, befektetést kell „veszni hagyni” valamelyik vonalon. Vigasztalásul mondva, ha jól sikerül a döntés, akkor a veszteség mindig viselhetőbb, mint a jó céloktól való távolodás. Sajnos, ehhez ismét sok-sok idő kell, hogy bebizonyosodjon, melyik út bizonyul jobbnak az elágazásnál. Úgy gondolom, hogy a valóban jobb út nem csak a céljaiban jobb, hanem a járásában is. De ez megint csak a hozzáálláson múlik. Könnyen lehet, hogy a jobbik út nehezebbnek tűnik, ami ennek ellentmond. Sajnos, mindig oda lyukadok ki, hogy az igazi, nagy jó dolgokért áldozatot, nehézségeket, erőfeszítéseket, kockázatot, sőt olykor súlyos veszteségeket kell vállalni. Vajon melyik út vezet messzebbre, jobbra, amelyik menekül a megpróbáltatásoktól vagy amelyik mindig ésszerű határokig feszegeti a teljesítőképességeinket, teherbírásunkat?
2018. december
Vonatkozó igék:
Be the First to Comment