Külföldi kirándulásunkon eljutottunk a barcelonai Sagrada Familia katedrálisba, ahol a hihetetlen tehetséggel megáldott építész (Antoni Gaudi) alkotott az örökkévalóságnak, Isten dicsőségére. Életem élményei között mérlegelve, azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb csoda, amivel valaha is találkoztam, pedig volt pár szép dolog, ahova sorsom eljuttatott. Másnap egy környékbeli, jóval korosabb katedrálisba látogattunk. Annak ellenére, hogy az utóbbi rengeteg évszázaddal, relikviával, eszmei és tárgyi emlékkel előbbre van, mégis, páromnak az az érzése volt, hogy itt kevésbé lehetett Isten jelenlétét érezni. Hasonló benyomásom volt és elgondolkoztam ezen. Rájöttem, mi volt a fő eltérés a két, egyaránt csodálatos építmény között. A koruk mellett a legszembetűnőbb különbség a látogatottságuk volt. A Sagrada Familiában leesett állú emberek tömege nézett az ég felé. A katedrálisban néhány kósza turista lézengett. Túlzottan sok, egyéb jele a hitéletnek nem sodorta magával a látogatót. Ekkor gondoltam arra, hogy Isten ott van, ahol emberek vagy térdre ereszkednek vagy csodálattal adózva az égre emelik tekintetüket. Ez talán akkor is úgy lehet, ha fel sem merül bennük, hogy Isten éppen köztük van. Halvány elképzeléseim szerint Isten nem egy magányos irodából igazgatja a világot, hanem ott jelenik meg, ahol a legtöbben tudatosan vagy akár tudattalanul, adóznak neki vagy teremtésének. Legyen az egy katedrális, egy szobor vagy zenemű, vagy éppen a természet egy-egy lélegzetet elállító csodája. Mindig ott lesz közelben Isten. Ez a lelkiállapot, különösen, ha másokéval találkozik, segít akár önkéntelenül is Isten
felé fordítani arcunkat. Mi az, ami előtt leborulunk? Függetlenül attól, hogy hívők vagyunk vagy sem. A természet csodáitól, az ember fantasztikus teljesítményeitől, alkotásaitól: képektől, szobroktól, épületektől? Egyáltalán képesek vagyunk a leborulásra, a csodálatra vagy csak fitymálunk mindent? Képesek vagyunk felismerni az értékeket, a csodákat? És hol? A világ leg-legjeiben? Vagy egy fűszálban, egy galambban, egy pitypangban? Egy hulló őszi falevélben?
Honnan származik mindez? Aki csodálattal adózik a szépségnek, akár a természettől, akár az embertől származik, az képes leborulni. Tud gyengének lenni, elérzékenyülni. Miért van az, hogy a mai modern ember telve gőggel, jó mesterember módjára kezel, megold, megalkot mindent a maga büszkeségének fokozására, de abban mégis különbséget tud tenni, mikor valódi nagy csoda keletkezik egy embertársuk elméjéből vagy kezétől. Az nem a felhalmozott tudás, tapasztalat következménye, hanem megmagyarázhatatlan. Sőt, általában az igazán nagy, ember alkotta csodák, tudományban, művészetben, jellemzően teljesen szemben működtek a szakmai, hozzáértő közönség elképzeléseivel és nem abból származtak. Őket zseniként kezeljük. De honnan a zsenialitásuk? Isten záporozza ránk jóságát, szeretetét, minden létező forrásból. Természetből, embertársainkból. Élhetünk úgy, hogy ezt nem látjuk vagy nem akarjuk látni, de ha nyitva a szemünk, akkor ezt minden zugban megtaláljuk. Minden emberben, minden fűszálban, bogárban, kavicsban.
Vajon a modern ember miként hinné el Isten létét, ha azt sem mindig látja, hogy keze munkája és jelenléte minden porszemben fellelhető? Érkezzen űrhajón? Csináljon csodákat az orrunk előtt? Mert a már kész csodák nem elegendőek sokszor, mert gyorsan természetesek, magától értetődőek, megszokottak lesznek. Rengesse meg a földet? Csillapítsa el a viharos tenger hullámait? Költse fel a holtakat? Mindez régen is kevés volt. Még a holtából való feltámadás mutatvány sem volt teljesen meggyőző. Még Tamásnak sem, aki pedig közvetlen közeli tanítvány volt, ő sem hitt bemondásra. De az is előfordul, hogy nem hívők mégis kérnek szorultságukban valami nagyot Istentől. Miután megkapják, gyakran éppen csírázó hitük szertefoszlik, mert úgy látszik, hogy ez véletlen volt, túl könnyen bekövetkezett vagy éppen maguk érdemének tulajdonítják az eredményt.
Ha egy őskori sír feltárásakor találunk valami értékes dolgot, akkor hisszük, hogy ők tudtak valamit, értettek valamihez, voltak értékes gondolataik. De ha belenézünk a mai világba és szereplőibe, értelmesekbe és értelemtől mentesekbe, nem látjuk alkotóját, nem hiszünk. Nézzük a történéseket és nem látjuk az evangéliumokat, amelyek újra és újra játszódnak. Végtelenségig ismétlődve és nem tanulunk belőlük.
Ezek a teremtmények, Isten által sugallt emberi alkotások, ezek mind szépek. Mint egy múzeumban csodálhatjuk őket úgy hogy közünk nincsen hozzájuk? Márpedig: „…Ő ezt válaszolta: „Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: „Nézd itt van, vagy amott!” Isten országa köztetek van.” (Lk 17,20-25). A csodák mellett, melyeket Isten alkotott vagy éppen inspirált, ott vagyunk mi, mezei halandók. Mi is csodát tudunk tenni életünkben, kapcsolatainkban. Meg tudjuk hívni Istent, még ha nem is a világ csodájának megalkotására van küldetésünk. Szeretettel, alázattal, türelemmel, megbocsátással sokat lehet tenni. Egy kegyes, nagyvonalú megbocsátással vagy egy irgalmas cselekedettel mit tudunk kiváltani a másikban és magunkban? Ezek értékes, mindennapos csodák, amelyek egyének számára ott és akkor fontosabbak lehetnek, mint a világ legnagyobb mutatványai. Ezek csodatartalmának ugyanúgy tudatosodnia kell, mint a hangyák életének, apró kristályoknak vagy éppen a Niagara vízesésnek. Ha megtanultuk minden dologban felismerni a csodát, a szépséget, akkor képesek leszünk egymásban is megtalálni. Magunkban (valakinek ez is kihívás!), másokban, működésünkben és kapcsolatainkban. Embereknek egymás között csodát művelni sokkal könnyebb, mint piramisokat emelni, szimfóniákat alkotni. Egy jó szó, egy kedves, bátorító tekintet bearanyozhatja magunk és mások napját!
Isten csak a szép, csodálatos dolgok körül fordul elő? Ott már tudjuk Őt látni? Mi van a szenvedéssel, tragikus sorsokkal? Ő hol van ilyenkor? (Szokták gyakran kérdezni). Ott képesek vagyunk felismerni, ha még a szépben sem látjuk? Az általa teremtett világot nehéz megértenünk emberi látószögből. A hit alapja az, hogy ez talán nem is dolgunk. De gondoljunk bele, milyen csodák születhetnek a szenvedésből! Csak említsem a szülő nő vajúdását. Kimutatható, hogy minél nagyobb fájdalmak árán született meg valaki, annál szorosabb kötelék fűzi édesanyját hozzá. Így nézve ez a szenvedés már ugye nem is olyan értelmetlen, tartalmatlan? Sok egyéb nehézség során is kimutatható, érzékelhető a gyümölcse, különösen, ha nem méltatlankodva, sorsunkra haragudva, hanem alázatosan hordozzuk el őket keresve bennük azt, amiből épülünk, nemesedünk.
2017. április
Istenkapcsolat, szeretet tanösvény
Be the First to Comment