Életem egyik legjobb kérdése, amit egykor kaptam, hogy miként szánhatunk több időt Istenre? Elgondolkodtatott, hogy én egyáltalán miért szántam időt rá, úgy 50 év után és miként tudott beleférkőzni az életembe, ami egyáltalán nem volt unalmasnak tekinthető. A modern ember egyébként sem nagyon unatkozik, mert vágyainál talán csak a félelmeik szaporábbak ebben az ingergazdag világban, amelyben azok érzik magukat lemaradásban, végzetes időhiányban, akiket leginkább elkapott ez az örvény. Magam élete talán még gazdagabb, mint akik az anyagi világot hajszolják. Bizony, a szellemiek terén is el tudja az embert sodorni a rengeteg fantasztikus csoda, a tudományokban, művészetekben, a természetben. Miként férhet mégis ezek közé Isten?
A kérdésért azért vagyok hálás, mert felismerhettem, Istenre való rácsodálkozásom jelentős szerepet sajátított ki életem időbeosztásából és meg kellett állapítsam, hogy kamatostul kapom vissza ezt az időt. Nagyon emlékeztet ez az érzés arra az élményre, amit a futás adott meg. Valamikor elszörnyedtem, főleg a hosszútávfutóktól, hogy képesek órákat futkosni? A fizikai terhelésnél jobban elborzasztott az értékes időnek való ilyen elpocsékolása és egyáltalán, a haszontalannak gondolt jellege.
Talán évek kellett hozzá, míg rádöbbentem ennek ellenkezőjére. A futással nem időt veszítünk, hanem egy roppant értékes időre teszünk szert: a magunkkal töltött időre. Ez manapság hiánycikk, pedig csak rajtunk múlik, de mi vagyunk ebben a legfukarabbak. Magunkkal szemben.
Gondoljunk bele, ha számunkra elég jellemzően a világon legfontosabb dologra, azaz magunkra nem szánunk időt, akkor ugyan ki ér rá Istennel foglalkozni? Egyben azt is megérthetjük, hogy a modern embernek, akinek prioritásai között maga sem nagyon szerepel, Isten szinte fel sem merül.
Pedig, pedig…! Csodálatom közepette fel sem tűnt, csak-e kérdés következtében, hogy voltaképpen nem Isten vesz el tőlem időt, ha vele foglalkozom, de éppenséggel Ő teremt számomra értékes időt, melyben nem csak Vele, de magammal is foglalkozhatok és egyre több olyan dologgal, ami tetszésére és az én örömömre is szolgál! A vele töltött idő kigyomlálja életemből az igazán haszontalan és ártalmas foglalatosságokat, vágyakat és félelmeket.
Vannak, akik megszólnak, hogy milyen jó nekem, mert ennyi időm van futkosni, mikor mások keményen dolgoznak. A futással nyert „saját időt” nem csak Istenre lehet hasznosítani, de rengeteg olyan dolgot termel ki, ami ténylegesen a munkám és a problémamegoldást, a kreativitást adja meg. A fizikai térben a futással megteremtett idő magam és Isten számára biztosítja a világ égető feladataitól való olyan eltávolodást és gondolkodást, ami kiszakít a helyzetből és ad olyan távlatot, amiben meglátjuk a kiutat.
Megtapasztalhatjuk, hogy Isten ura az időnek a mi kis percnyi életünkben is, mert megteremti azt a helyzetet, hogy a lényeges dolgokra jut időnk és a jelentéktelenek pedig eltűnnek. Gyakran halljuk a „versenyfutás az idővel” című szólamot is. Miért nem próbálkozunk Istennél, hiszen Ő az időnek is ura?
Istennel töltött idő további hozadéka: nem érünk rá bűneinkre. Mikor elmerülünk vágyainkban és félelmeinkben, bizony a megtévelyedés és bűneink sincsenek nagy távolságra. Isten jelenlétében ezek jelentéktelenekké válnak.
Végül, a válaszom ilyen egyszerűvé vált: Az Istenre szánt időt nem mi adjuk, hanem tőle kapjuk! Miként mindent mást, amit elfogadunk tőle… Talán az örök élet is valahol itt kezdődik… Elfogadjuk-e?
Kapcsolódó írás:
Isten és a gyakorlatias gondolkodás
Istenkapcsolat és szeretet tanösvény
Be the First to Comment