Ezt kérdezte kedves ifjú barátom és ez számomra is fel-felmerülő kérdés. Akkor hirtelen
talán azt tudtam mondani, hogy imáimban kapom azokat a gondolatokat akár kérdésekre, akár hívatlanul, amelyekről úgy gondolom, nem tőlem származnak.
Próféták, szentek, tanúságtevők életéből látjuk, miként kaptak üzenetet, küldetést. Ezek közül többnyire azok maradtak fenn, amelyek igazán nagy, életút változtató hatásúak, nem apró sugallatok, megérzések. Sokszor álmukban, jelenésben, angyalok által vagy egyenesen Istentől vagy Jézustól kapták meghívásukat.
Nem emlékszem, hogy az esetek többségében ez olyasmi lett volna, ami rögtön, maradéktalan örömmel töltötte el átélőjét. Többször tűnt inkább úgy, mint Isten verése, mint áldása. Isten ilyen igazságtalan és kegyetlen lenne, ha valakit kiválaszt és ráadásul még vár is tőle valamit?
Megint csak szaktanácsadói tapasztalataim, ha tetszik, megpróbáltatásaim jutnak eszembe. Nincs fájdalmasabb, mint az illúzióinkból kilépni és megtapasztalni a maga mélységében a valóságot. Miként a rossz hír hozóját, így az igazságra ébresztőt sem nagyon kedvelik. Ez nem arról szól csupán, hogy jön valaki, aki mond valami furát és szokatlant, ami minket megbotránkoztat és kihúzza a gyufát. Ez csak bosszantó. De ha átjön az igazságtartalma, azaz, ha rájövünk, nem csak megbotránkoztat a hülyeségeivel, de még igaza is van! Hát ez aztán igazán botrányos és nehezen viselhető.
Megvan ez az érzés, ha valaki mond valami számunkra elképesztőt, de egyben érezzük is, hogy igaza van és ettől még jobban fáj? Ha nincs ilyen élményünk, akkor talán kicsit túl jól működik az önvédelmünk (pontosabban, énvédelmünk) és leperegnek rólunk az ilyen idegen igazságok.
Istenről, ha homályosan is, ha egyáltalán hiszünk létében, annyit elképzelhetünk, hogy másképp néz a világra, mint mi. Ha valaki kicsit is nyitott teremtett világának felismerésére, szépségének, bonyolultságának, kifinomultságának a csodálatára és tiszteletére, abban derenghet valami, hogy Ő alighanem jobban képben van, mint mi. Mint amikor egy órásmester leveszi egy ismeretlen márkájú óra hátlapját és azt mondja: „Hm, na jó, ehhez én inkább nem nyúlnék hozzá”, mivel sok ezer hátlap lebontása tapasztalatával rögtön meglátja, ez az óra nem szokványos, ezt valaki olyan rakta össze, aki többet tud az órákról, mint amit ő maga valaha is megtudhat.
Ezek nem kellemes élmények, mikor az emberrel szembe jön a hitványsága, gyarlósága, butasága, korlátoltsága. Nemzedékek közötti kaput jelentenek a régészek, akik valószínűleg gyakran megélik azt, amikor letűnt, primitívebbnek nézett korok maradványait kezükbe fogva gondolkoznak el rajta, hogy ők tudtak valamit. Életről, halálról, emberről, anyagról, mesterségről, egyebekről. Ettől kicsit talán elpirulnak, mert úgy gondolták, ők a legfejlettebb koroknak a képviselői.
Isten, mikor valakit ki akar emelni, feladattal megbízni, akkor megmutat valamit a világából. Jézus nem véletlenül példabeszédekkel kommunikált. Egyik oka volt, hogy az igazságot csak azoknak mutassa, akik érdemesek vagy inkább alkalmasak annak befogadására, a másik talán az, ahogy helyenként olvassuk, hogy nem tudnánk azt elhordozni, elviselni. Isten világa eléggé más és igazabb, mint a miénk, ezért azután a találkozás sem kellemes. Csak a legalázatosabb szívűek tudják befogadni, ha tetszik, túlélni.
Valóban, aki el tudja engedni emberi életét, az tud igazán Isten világába belépni. Ez természetesen nem a fizikai halált jelenti, hanem az emberi léthez kapcsolódó rengeteg gőg, vágy, ítélet elhagyását.
Gyakori dilemma, hogy a Szentírás, Jézus üzenetei az életünkre vagy a halálunk utáni időkre vonatkoznak. Érdekes módon sokan vélekednek úgy, hogy földi működésünk megítéltetése halálunk után lesz. Könnyen lehet ilyen, hiszen lelkünknek csak lesz valamilyen sorsa, valamilyen alapon. De vak, aki nem látja, hogy működésünk következményei már életünkben észrevehetőek.
Így, ha meghalunk az emberi életünkkel, nem okvetlenül azt jelenti, hogy el kell távozzunk ahhoz, hogy megítéltethessünk és/vagy boldoguljunk. Élve halhatunk meg úgy, hogy életünket Jézusnak engedjük át. Amilyen mértékben sikerül ez, olyan mértékben lesz Jézus vendégünk az életünkben.
Urunk törvényei, az evangéliumok üzenetei és Jézus tanításai rendszeresen ütköznek emberi jogérzékünkkel és életfelfogásunkkal. Ez fájdalmas. Ha bevállaljuk a szenvedést, a fájdalmat, akkor megtapasztalhatjuk, kinek volt, van „igaza”.
HA sikerül kisebbekké válnunk, akkor megélhetjük azt, amit Jézus ígér, közöttünk jön el a mennyek országa. HA elbukunk, az életünk végéig harcolhatunk a jogainkért, igazságunkért, kártérítésekért, megbecsülésünkért, egyebekért.
Böjtben gyakoroljuk a lemondást, elengedést, ami segít például annak megengedéséhez, hogy ne legyen mindig igazunk!
Isten közelében lenni, kemény próbatétel folyamatosan, a gyümölcsei azonban bőven kárpótolnak. De, mint cseppben a tenger, az egész világ ilyen. Minden jó áldozatokat kíván. Minél jobb valami, annál nagyobbakat. Ha valaki mást mond, ne higgyék el! Vannak próbálkozások, remények, hogy áldozatok és szenvedések nélkül boldog és teljes életre lehet jutni. Aki tud ilyenre példát, könyörögve kérem, küldje meg a szerkesztőségbe!
Még azt kell elmondani, hogy Isten annyira jóságos, nem rak ránk nagyobb terhet, mint amit elviselnénk. Pár élményem volt, mikor megtapasztaltam, kifejezett kérésemre nyitott meg számomra olyan utakat, amelyek roppant fájdalmasak voltak, de utólag be kellett látnom, én kértem azt, ami a fájdalom után, kellő alázattal elviselve, gyümölcsként jelent meg. Úgy gondolom, minél több ilyen helyzetet vállal be az ember, annál jártasabb lesz ezekben a leckékben. Szóval, elég nagy bátorság kell ahhoz, hogy kérjünk valamit. Pontosabban, ha küldetést kérünk, mert azt úgy érzem, újabb megpróbáltatást jelent. Érzéseim szerint Isten úgy működik velünk, mint a világhírű majomkutató, aki hihetetlen türelemmel évek során férkőzött a majmok társadalmába, kapcsolatot kialakítva velük, hogy megismerje működésüket. Isten nyilván nagyon jól ismeri működésünket, azonban tényleg nagyon óvatosan bánik velünk, mert tudja, ha kicsit is többet árul el magáról és a való világról, abba akár bele is pusztulhatunk.
Miért e sok fájdalom? Nem véletlen, hogy a tudás fájának gyümölcse taszította ki az embert a Paradicsomból. Alighanem azáltal telt el azzal a gőggel, magába vetett hatalmas hittel, ami eltávolította a Teremtőtől. Ez az a gőg, ami elhiteti velünk, mi mindent jobban tudunk, mint bárki más, azt meg pláne, hogy mi kell a boldogságunkhoz. Minél mélyebb ez a meggyőződés, annál fájdalmasabb az elengedése, hogy visszatérhessünk Istenhez. Nem egész életen át tartó harc ez, ha egyáltalán valaki beszáll ebbe a harcba? A kísértés, mikor úgy gondoljuk, hogy na, ezt most speciel én jobban tudom. Utána megint csak fáj. Nagyon a kezdetén e küzdelemnek, azért úgy gondolom, lehet ez kezelhető, mert Isten roppant figyelmesen honorálja azt, ha lejjebb hagyunk a gőggel. A térdre hulló embert pedig egyenesen felkarolja, karjaiba veszi.
2018. március
Istenkapcsolat, szeretet tanösvény
Be the First to Comment